“nem leszek többé szerelmes”… dehogynem

“nem leszek többé szerelmes”… dehogynem

„Ünnepélyesen fogadom, hogy nem leszek többé szerelmes!”

Ki ne fogadta volna már meg egyszer, kétszer, vagy százszor, ezerszer? Ki ne szegte volna meg egyszer, kétszer, százszor, ezerszer? Minden egyes csalódás után a legelhatározottabb hangodon kijelented, te aztán soha többet, szerelem ugyan már, pokolba vele…Aztán jön valaki, és na jó mégis, most az egyszer, még egyszer utoljára megpróbálom…utoljára, tényleg… mindig utoljára.

Aztán műanyagpoharas boroskólával – melynek valljuk be elég bóvli íze van, de megteszi – ülsz, nagyokat kortyolva, körülötted a legjobb barátnőid, szigorúan csak a legjobbak, akikkel együtt átkozzátok a legcifrább szavakkal az illetőt, miközben percenként sírógörcs tör rád. Mekkora egy bunkó, nem tudja mit veszített, meg sem érdemelt. Sablonos szavak, de így van, el kell hinned. Nem sajnálhatjuk örökké magunkat, sajnáljuk őt, hogy élete legnagyobb hibáját követte el. Sírd ki magad, add ki a dühöd, és menj tovább, sose fordulj vissza.

Hiszek a javítható kapcsolatokban, ha valami elromlott, még megmenthető, de nem hiszek a felmelegített kapcsolatokban, aminek vége, annak vége. Persze újrakezdhető, de a félelem az ott marad, hogyha egyszer elhagyott, elhagy még egyszer. Vagy talán csak nekem vannak problémáim a bizalommal, de aki egyszer eljátszotta, az nem nyerheti vissza. Nem hiszek az újrakezdésben. Az összes veszteség megindokolja majd önmagát, és meglátod, így kellett lennie. Utólag persze, előbb azért fáj.

lendület nem leszek

Ültem én is citromlésüvegből házi pálinkát nyelve, pedig nem is szeretem, de az alkohol fertőtleníti a lelket is. Hittem azt, hogy ez a vég, soha többé nem fogok senkit szeretni, mert engem sem fog soha többé senki szeretni. Aztán kellett pár nap, hét, és néhány jó barátnő, mire rájöttem, így kellett lennie. Lassan a fájdalom enyhülésével az a bizonyos rózsaszín felhő is oszlani kezd, és lassan rájössz, lassan meglátod a valóságot. Kellett idő, hogy megértsem, nem nekem való volt, és most már csak nevetek magamon, de bolond voltam, még jó, hogy időben elmúlt, aminek múlnia kellett, hiszen hosszabb idő után, nagyobbat koppantam volna a padlón. Bele sem gondolok, mennyi erőre lett volna szüksége a barátnőimnek, hogy felkaparjanak onnan.

Nem hiszek a szerelem utáni barátságban sem. Ha barátokat akarok, barátokat keresek, de a barátaimba nem szeretek bele. Olyan persze előfordult, mikor azt hittük, ez most az, ez most szerelem, aztán az első csók után, mondani sem kellett, tudtuk, tévedtünk, jók leszünk mi barátként is. Viszont ekkor nem okozott senki senkinek fájdalmat, egyszerűen tudtuk, nem most leszünk szerelmesek. Azonban a maradjunk barátok szöveg nálam még nem vált be, mert milyen barátok azok, akik még a szülinapodra sem írnak, vagy legalább a névnapodra, mert az benne van a naptárban is, azt azért lehet tudni, vagy legalább egy üzenet, egy hívás, hogy hello, mi van veled. Különben is, nem akarok olyan barátokat, akik valaha csalódást, bánatot okoztak. Úgy hiszem, hogyha valakit elengedünk, hagyjuk messze menni, menjen, ahova akar, de ne jöjjön vissza, ne tépjen fel sebeket, hagyja, hogy mi is továbblépjünk, menjünk a saját utunkon, a saját boldogságunk felé.

Persze, akkor úgy gondolod, nem tudsz mást szeretni, és nem is akarsz, soha többet. Ezt azért magad sem hiszed el, ugye? Persze, hogy tudsz, és ha szeretni kell, szeretni fogsz, hiába tiltakozol, a szerelem nem kérdezi meg, hogy szia, bocsi, jókor jöttem, nem zavarok? Ha jönni kell, jönni fog. Valószínűleg a legváratlanabb pillanatban, talán épp a kedvenc, de ezeréves melegítőnacidban állsz sorban egy doboz tamponnal, mikor úgy mosolyog rád a pénztárosfiú, hogy úgy döntesz, na jó mégsem kellett volna megfogadni, ezt a nem leszek többé szerelmes dolgot. Hidd el, nem fogja senki felróni neked, ha ezt a fogadalmad megszeged.

Egy idő után megtanultam, a csalódásokat át kell élni. Nem szabad tragédiaként felfogni, csak egy lépcsőként, melyet meg kell másznunk, egy feladatként, melyet meg kell oldanunk. Minden egyes csalódással többek leszünk, erősebbek. Igen, ez is sablonosan hangzik, de így van, minden csalódásnak oka van. A véletlenekben már rég nem hiszek. Minden, de minden okkal történik, a rossz ugyanúgy, ahogy a jó is. Ha csalódnunk kell, csalódni fogunk, ha fájni kell, fájni fog, de ha boldognak kell lennünk, azok leszünk.

Egyszer majd jó sok év múlva ülünk a teraszon a hintaszékben és elmélkedünk, visszaidézzük az összes csalódást, és megértjük. Megértjük, kinek mi volt a szerepe, miért jött, és miért távozott, mit tanultunk tőle. Hiszen mindenkitől tanulunk valamit, még akkor is, ha fájdalmas, és csak sokára jövünk rá, vele mit üzent az élet.

Aztán elmosolyodunk, ránézünk a mellettünk ülő már közel sem fiatal férfira, megszorítjuk a kezét, és arra gondolunk, hát igen, ez volt a cél, elértük. Átvészeltünk ezer csalódást, ezer fájdalmat, de megérte. Végigjártuk az utunk, melynek vonalát az élet rajzolta kacskaringósra. Nem volt térképünk, olykor eltévedtünk, olykor megálltunk egy kis időre jól kisírni magunkat, olykor valakinek jól popsin kellett billentenie minket, hogy na, jól van már, eleget vártál, menj tovább, máskor meg nevetve rohantunk, sokszor a rossz úton, futottunk cél nélkül, aztán pislogtunk, hol vagyunk, de végül megérkeztünk. Most már meg.

Szerző:

Gellér Zsuzsanna
*"a narancsnak nincs szíve" bárcsak narancs lehetnék*

Szólj hozzánk!

A weboldal sütiket (cookie-kat) használ, hogy biztonságos böngészés mellett a legjobb felhasználói élményt nyújtsa. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás