Nem megfelelő körülmények között is születhetnek csodák

Nem megfelelő körülmények között is születhetnek csodák

Vannak a hétköznapokban visszatérő személyek: a buszsofőrök, a boltosok, a pékségekben az eladók, a portárs a munkahelyeden, a főnököd, emberek, akikkel egy épületben dolgozol, a párod, a családod, a párod családja. Ez ijesztő, hiszen ők felállítanak rólad egy képet, és elvárják, minden nap úgy jelenj meg, olyan legyél, ahogy ők megjegyeztek maguknak. S vannak visszatérő helyek: a buszok, a boltok, a pékségek, a munkahelyed, a ház, ahová hazajársz, a szoba, ahol élned kell. Mindenhova egy valamit viszel magaddal, ami változatlanul ott van, a hét minden napján: saját magadat. A te testedet, a te lelkedet.

Télen jöttem rá, hogy nem élet az, amit csinálok. Egyszer úgy érzem, van értelme annak, amit teszek, aztán meg nincs. Reggel még úgy megyek el, ha hazaérek, majd egy hatalmasat írok, aztán, mikor beérek a házba, nem találom a helyem. Azon a januári reggelen bementem az egyik pékségbe, a szokott helyemre, totál élettelenül. Odaálltam a pult elé, és a pult mögül olyan furcsán bámult rám a srác. Mert, általában eddig minden reggel mosolyra húztam a számat, de aznap nem ment. Láttam rajta, hogy valamit nem ért. Olyan mély volt a csend a pékségben, megállt az idő. Mintha azt mondtam volna, hogy meghalt valakim, vagy neki valakije, ahelyett, hogy kérek egy szendvicset. Éreztem, hogy utánam néz, ahogy jövök ki. Aznap reggel jöttem rá, hogy olyan vagyok, mint egy élőhalott, és ezt most azonnal abba kell hagynom.

Ezért megfogadtam pár dolgot:

  • Be kell építenem a mindennapjaimba, hogy ,,ne gondolkozz, élj!”. Minden történést analizáltam. Olyan voltam, mint egy rossz fizikus. Kerestem az ok-okozati láncokat. Folyamatosan eredmények után kutattam, miközben ökölbe szorult kézzel remegtem a sok túlgondolt teória miatt. Folyton mások életét figyeltem, órákat lógtam a Facebookon és az Instagramon, azt néztem: mások hogy élnek. Ahelyett, hogy olvastam vagy írásra fordítottam volna az időmet; azokra a dolgokra, amiket a világon a legjobban szeretek csinálni. Pedig ki kellett volna ürítenem a lelkemet, hogy ne cipeljek felesleges dolgokat magammal.
  • Soha, semmilyen körülmények között nem felejthetem el azt, aki vagyok. Nem azonosulhatok; sem személlyel, sem hellyel. Észre sem vettem, hogy minden nap ezt csináltam. Ha azt akarták tőlem hallani, hogy nem, én azt mondtam. Ha valakit szidtak előttem, én is ezt tettem – pedig pont az ellenkezőjét gondoltam az illetőről. Hagytam, hogy megmásítsanak. Féltem a kirekesztettségtől. Hogy megmutatkozik, más vagyok, másképp látok, máshogy érzek.
  • Ki kell zárnom a saját belső világomból a külsőségeket. Mindent. Embereket, a hideget a szobában, a kiabálást, az otthontalanságot. Nem hagyhatom, hogy befolyásoljanak bármiben is. Nem lehet ezért rossz kedvem, nem hagyhatom, hogy bélyeget nyomjanak a napjaimra. El kell vonatkoztatnom. Hiszen nem megfelelő körülmények között is születhetnek csodák.
  • Nem moroghatok olyan dolgok miatt, melyeken most nem tudok változtatni, de ha van olyan, amit jobbá tehetek, azzá teszem. Volt, hogy mire hazajöttem a munkából, a párom átrendezte a jelenlegi szobánkat, ahol élünk. Behozott egy szekrényt, polcokat fúrt fel (melyeken elhelyezte a kedvenc tárgyaimat), felrakta a falra a parafatáblám, máshová tette a könyvespolcom. Mindezt azért, hogy otthonosabban éljünk. Én meg minduntalan azt hajtogattam: ,,csinálhatsz bármit, akkor sem fogom itt jobban érezni magam.” Mit tettem? Dacból, csakazértsem megfontolásból nem örültem ezeknek, melyek nekem apró változásoknak tűntek, a vőlegényem viszont napokat töltött azzal, hogy jobbá tegye a mindennapjaimat. Egyszerűen a düh, amit az élet miatt éreztem, nem engedte, hogy örüljek. Hogy értékeljem azt, amim van.
  • Meg kell teremtenem magamnak a saját kis világomat, ahol jól érzem magam. Meg kell találnom a minden napos erőforrásaimat. Az inspirációt, a motivációt. Mert néhány embernek az élet csak akkor szép, ha megteremtjük magunknak a saját szépségeinket. Lehet, ez csak azt jelenti, hogy We Heart It-on nézek – számomra – inspiráló és motiváló fotókat, olvasok, a természetben álmodozom vagy szófordulatokon és címeken gondolkozom. De kiszakít a körülöttem lévő világból, és feltölt.
  • Meg kell élnem a rossz dolgokat, nem sepregethetem őket a szőnyeg alá, hogy később előhúzzam, hogy legyen mit rágogatnom. Hagynom kell, hogy az érzések átjárjanak. Mert ettől erősödöm. Nekem ezt most meg kell élnem. Okkal kell ekkora közösségben élnem a mindennapjaimat, és okkal kell egy könyvtárban dolgoznom, ahol emberekkel kerülök kapcsolatba. Hisz miről szólt eddig az életem? Egy meg nem értett, falevél alatt bujkáló katicabogár voltam, aki teljesen elzárta magát a való világtól, a társadalomtól.

Károly-kilátó, Sopron

Éljétek meg a fájdalmaitokat, a küzdelmeiteket, a kihívásaitokat, a mindennapjaitokat, mert szükségetek van rájuk. Kellenek a mélységek. De ne bántsátok magatokat, a lelketekben éljétek meg. Azért, hogy az életetek fája meg tudjon erősödni és túlélje a zord időket, amik várnak rátok. A feladatokat. Hogy aztán egyszer majd hátradőlhessetek, és azt mondhassátok: igen, most már értem. Hát ezért volt minden, hogy most itt lehessek.

Albert Timi szavaival zárom a cikkemet.
Azt mondta nekem egyszer:

Ha most szar, akkor szar, ez is benne van. Változáson mész keresztül, persze, hogy nem könnyű, de nem menekülhetsz el, mert így leszel még több. A kihívások nem fognak soha elfogyni, ezt jobb, ha már az elején tisztázzuk, ez az élet egy ilyen dolog!

Esterházy-kastély, Fertőd

Esterházy-kastély, Fertőd

(Kiemelt kép: We Heart It)

Szerző:

Könyvekben élek. Az írók, és a műveik szereplői gerjesztik nekem a komfortos világomat, ahol én jól érzem magam. Azt hiszem, ha nem egy ilyen múlt lenne mögöttem, mint amilyen van, most nem értékelném az apró dolgokat, nem írnék, és nem lenne egy könyvjelzőm ,,A KÖNYVEK NEM BÁNTANAK" felirattal.