Nem tudnék mást csinálni

Nem tudnék mást csinálni

Lassan eltelt pár hónap és már félelem nélkül mentem be dolgozni ma is. Persze a magamnak felállított mércén még mindig nem mentem át.

Azt hiszem ez az újságírás egy szerelem. Vagy teljes odaadással csinálod vagy sehogy. Valami olyan dolog ez, amit megfogalmazni nem igazán tudok, csak érezni, mint mikor megtöltöm a fehér oldalakat szöveggel. Persze fájdalmas tud lenni, mikor kijavítják az írásom, könyörtelenül törölnek ki akár fél oldalnyi bejegyzést is, és aztán újra erőt kell venni magamon, kitalálni valami másik szemszöget és azon agyalni, hogy lehetne jobb. Hazudnék ha nem vallanám be, hogy zokogtam az első napom után, de nem azért mert rossz volt, hanem azért mert boldog voltam. Annyi mindent nem tudok még a szakmáról, az írásról de érzem, hogy sokat fogok tanulni.

Mikor lassan haladok egy cikkel, körbenézek és látom, hogy mindenki dolgozik, az rohadtul motiváló tud lenni. Persze zavar, hogy van amikor csak nézek ki a fejemből egy-egy téma láttán és más már rég megírt két cikket is. De ha nekem is annyi tapasztalatom lesz, akkor majd én is ontom majd a cikkeket. Addig is próbálom a legjobbat adni, ha kell ezerszer újraírni az adott cikket mert szeretném bebizonyítani, hogy érdemes volt engem felvenni. 

Reggelente mikor leülök az asztalomhoz, kinézek a háztetőkre és mindig hálát adok, hogy itt lehetek. Hogy pont úgy van, ahogy ezerszer megálmodtam. Nagy és világos irodában dolgozhatok, faltól-falig ablakok, saját asztal, egy kis burokban.

Első nap körbevezettek a két emeletnyi irodán, akkor még feleslegesnek éreztem, de mikor a mosdóban már a harmadik ember kérdezi, hogy telik a hetem, hogy érzem magam és tudják a keresztnevem is, az azért jóleső dolog. Pedig apró porszem vagyok a gépezetben. 

Sosem gondoltam volna, hogy egyszer teljesülni fog valamelyik álmom is, aztán fél év alatt kipipálhattam mindent a listámon. Azt sem gondoltam, hogy ilyen furcsa érzés az, mikor eléred a céljaid. Hogy egyszerre érzem magam üresen és egyszerre érzem magam tele. Mert én sose kaptam csak úgy semmit. Mindenért meg kellett szenvednem. Nem volt rendes gyakorlati helyem sem, a meglévő cikkeim mind online munkával születtek. Persze büszke vagyok rájuk, mert ahogy egy volt főiskolai tanárom mondta: ez olyan szakma, ahol folyamatosan küzdeni kell és saját magunknak kell kikaparni a gesztenyét. Azt hiszem a sok éves munka most hozta meg gyümölcsét. Most már édes minden szenvedés és minden rossz út széppé vált, ami idáig vezetett. 

Ha újra kellene kezdenem is ugyan ezt az utat járnám. Nem tudnék mást csinálni. Ez az életem. 

forrás: favim.com

forrás: favim.com

Szerző:

Babrik Alexandra
"láttál már farkast, aki rosszul alszik a birkák véleménye miatt?"

Szólj hozzánk!