A fal legapróbb repedéseibe szorulnék.
Oda szorított a légkörben mozgó molekuláid száma,
s amint ott a nap első sugarait falnám,
a meglapult csend embriójává válnék.
Árnyékod meg úgy vetülne, mint a köldökzsinór,
táplálva vagy éppen fojtogatva érintkeznél.
Egy csepped sem férne már belém, akkorára dagadtál bennnem,
hogy saját testemben is fészkelődnöm kell, hogy magamnak jusson hely.
Létezünk- e mi még ketten? Vagy csak úgy kerülgetnénk egymást mint két ecetmuslica,
akik kíváncsiságuk okán egy pohár vízbe döglöttek bele, mely korhely,
átlátszó egzisztenciájával csalogatott, majd örvényével végképp beszippantott.
Igen, ezek talán mi lennénk, csakhogy nézd, ez az egész frázis lett egy fehér lapon,
amit, majd ha felmorzsolnak, elvisz a szél, s porként egy ködlámpára telepszik.
Idegszálaimba tekerve hordom mindazt, ami te voltál itt.
A reggeli fény törési közege, síkok közötti holt éter, meg egy tekinet,
mellyel a füstös hajnalba néztél, s elhitted,
hogy valahol tényleg van abszolút súlytalanság.
Oly hirtelenséggel viharzottál be a szobába,
mint ahogy az ősz okádta
okkersárga meg vörös kedveit a fákra.
S mégsem éreztem melletted a hűvösséget, mint most reggelente.
Most nem vagy. A csíkok ziláló hangja kúszik kemény párnámra.
Nem kávézom, hisz ebben te voltél a zacc, melyet dongó táncolt körül.
Csak a reggeli hűst szívom magamba,
a fiatal felhők tarkójának párlatát.
Gyűlöllek, hogy fejemből kiköltöztetni képtelen vagyok,
de inged sarka még markomban szorul.
Árnyékod most úgy vetül, mint a köldökzsinór,
táplál és fojtogat, így érintkezel,
s hirtelen ereimbe nyargal belőlünk mindaz, ami tovatűnt.
Írta: Giliga Dóra Anna
Kiemelt kép: pexels.com
