Nyáresti elmélkedés

Nyáresti elmélkedés

A minap éppen harmadszor vetettem tarot kártyát. A kérdés persze mindig ugyanaz, ahogy a válasz is. Miután újra és újra kijöttek a nagy arkánumok, fölsóhajtottam. Hátra dőlve a kanapén úgy éreztem, az égiek között már mindenki tisztában van a küldetésemmel. Nekem ez miért nem megy? Nem telt el úgy nap, hogy ne tettem volna fel a kérdést. Azt a kérdést, melyet minden éjjel kifújt az ablakomon a szél, és mely után én mindig igyekeztem megerősítő fényt küldeni. Hátha beválik. Már mindennel így voltam. Aznap, mikor az utolsó tarot kártyát vetettem, az ablakhoz sétáltam és kinéztem a fáradt oszlopokban kanyargó autókra. A közöttük lavírozó gyalogosok olykor eltűntek a kipufogófüstben. Vajon ők is minden nap ezzel foglalkoznak? Vajon ők is ennyire görcsösen akarják, hogy amit küldetésüknek hisznek, az végül valósággá váljon? Mindennél jobban féltem attól, hogy amiről azt hittem, értelmet ad az életemnek, valójában csak kitaláció. Hogyan tudnánk megkülönböztetni, hogy mi az, ami valóban az életcélunk és mi az, melyet csak annak vélünk? Olyan veszélyes. Ha egyszer talán mégis azt feltételezném, hogy mindez az én fantáziám szüleménye – mely valljuk be, nagyon is jellemző volna -, minden bizonnyal nem tudnám teljes mértékben meggyőzni erről magam. De az ellenkezőjéről sem. Miért olyan nehéz ez? Csak fel kellene nézni a felhőkre és hangosan felkiáltani, majd reménykedni abban, hogy leesik valahonnan egy ág és jelnek vehetem. Talán ez volt a legnagyobb akadály. Mindenről azt gondoltam, hogy ha nem jár hozzá égi megerősítés, akkor tulajdonképpen bármilyen utat választhatok, az sosem lesz az, amit nekem szántak. Szerettem hangoztatni, hogy a külső megerősítés utáni kínzó vágyakozásból soha nem jön létre semmilyen belső értékből származó maradandó alkotás, és hogy ha a gondviselés ez a külső megerősítő, akkor az nem számít. Felmentettem ez alól a szabály alól azt a láthatatlan világot, melyre folyton támaszkodtam, még akkor is, amikor jól tudtam, amit válaszul kaphatok, nem több egy érzésnél. A hit volt ez, hogy nem vagyok egyedül a nagy terveimmel. De mi van akkor, ha egyedül vagyok? Miért gondolom azt, hogy a küldetésemhez több kell annál, mint ami én vagyok? Egy kedves barátom valamelyik nap ezzel az üzenettel válaszolt kérésemre, miszerint küldjön nekem energiát, mert anélkül nem fog menni.

– Ugyan már! Van az Neked elég! Te pont nem az az ember vagy, akinek mások energiáira lenne szüksége.

Szokásomhoz hívem kishitűségemben fürödtem, de ez a mondat olyan meleg levegővel törölte át a bőrömet, hogy nyomban felszáradt rajtam minden bizonytalanul remegő vízcsepp. Eltöprengtem, hogy ha mások ilyen jól ismernek, nekem vajon miért nem jutnak eszembe hasonló bátorító mondatok? Hiszen oly rég óta élek magammal, hogy már az éveket alapul véve is szégyenletes, hogy még ennyit sem tudok a saját lelkemről. A sorsra való támaszkodás úgy véltem, erősít engem, de lehet, hogy ezzel cserbenhagytam a saját álmaim. Alárendeltem magam egy felsőbb hatalomnak, akinek tartozom annyival, hogy bevégeztetem azt, amiért leszülettem. Mert hát mivégre vagyunk a Földön, ha nem azért, hogy amit kiróttak ránk, azt cserébe a csodás életünkért megvalósítsuk? Ez a minimum.

A kipufogófüstben járkáló emberek többségét nem ilyennek láttam. Rutinszerű cselekvéseik szürkére festették őket, és a forgalom benzingőzében csak még inkább elhalványodtak. Üvölteni szerettem volna, hogy emberek! Emberek térjetek magatokhoz! Miért vagytok itt? De semmit sem hallottak abból, amire olyannyira kíváncsi voltam. Vajon ők hogy birkóznak meg ezzel a hatalmas felelősséggel? Nekem is könnyebb volna, ha elengedném és élném a vegetatív életemet? Két álláspont közé szorultam és nem tudtam, hogy valójában melyik az enyém.

Aztán az álmaimra gondolok. Könnyek mocorognak a szemgolyóm mögött. Már sosem tudnám elengedni a terveimet, azokat a nagyszabású terveket, melyeket bár nem mondtam el senkinek, nagyobb részemet képezik talán, mint bármilyen más anyag. Nem telik el sem óra, sem perc, hogy ne gondolnék a megvalósításukra. Olyan mélyen lakoznak bennem, hogy talán el sem érném, ha a felszínre akarnám húzni, hogy felébresszem őket az álmodozásból. Ekkor egy hang mindig megdorgál és cselekvésre int. Túl sok lesz az elmélkedés! Ebből még sosem született semmi kézzel fogható! És milyen igaz! Nem édes mindegy, hogy honnan érkezik az erő ahhoz, hogy véghez vigyem, amit a világon mindennél jobban szeretnék? Hiszen miért jutott volna pont ez eszembe, ha nem azért, mert igenis ez az én küldetésem? Nem mérnek ránk többet annál, mint amire egyébként is képesek vagyunk. Túl sokat foglalkoztam a mi van, ha kérdésekkel és időközben elfelejtettem azt, ami igazán boldoggá tesz. És hát nem ez az út, amit a sors nekünk szánt? Azt csinálni, amitől boldogok leszünk? Amire ha bármikor gondolunk is, melegség önti el a szívünket, és amihez bármikor fogjunk hozzá, legyen az hajnali két óra, teljes szívből csináljuk? Mindig csak a következő lépésre koncentráljunk, mert ha túl messzire tekintünk, elszállhat az életkedvünk. Meg kell tanulnom kizárólag a legbelső, mélyen nyugvó hajtóerőre összpontosítani és kiszűrni azt, ami csak egy kicsit is eltántorít a szomorúsággal. Hinnem kell az égi erőben, de csak, mint támogató és útmutató, nem pedig mint ellenőrző és minden áron félrevezetni akaró létezőre. Ha nem volnék képes arra, hogy igazzá tegyem az álmaimat, egy percig sem gondolnék rájuk. Meg kell ráznom magam és emelt fővel, bátran elindulni előre, akármi is lesz! Elengedni a külső megfelelésnek való alárendeltséget, hiszen senki sem fogja számon kérni, ha elkanyarodok az útról. De legfőképp azt a marcangolást kell messzire eresztenem, mellyel saját magamat korlátozom. Ugyanis magamon kívül, senkinek sem tartozom magyarázattal vagy kötelességgel. Ha igazán az én utam, amin járok, akkor úgy is visszatalálok rá, még ha közben el-elkalandozok is. A legrosszabb, ami történhet velem, hogy közben boldog vagyok.


Kiemelt kép: http://static.wixstatic.com

Szerző:

"Amikor életem végén Isten elé állok, remélem, hogy nem lesz semmiféle olyan kis tehetségem, amire azt mondhatná, hogy nem használtam ki." /Erma Bombeck/