Kelletlenül nézegetem magam a víztükörben, és arra gondolok, mégiscsak te vagy a visszhangom a tó alján. Az esti szél korbácsolta hullámok a nyakszirtem után már a fülemet nyaldossák, a lemenő nap fénye melegíti arcomat, ahogyan csobogva elterül a felszínen. Arccal a messzeségnek fordulok, mintha egyedül lennék a kellős közepén, mintha soha nem is törődtem volna semmivel, mintha soha nem is bántott volna semmi.
Hirtelen olyan, mintha én is semmi lennék.
Lesz majd nap, mikor arra ébredek, hogy megérte. Hogy csakúgy, mint most, minden reggelem már a fogmosás pillanatában több volt, mint aminek látszott. Mint aminek mi látszottunk. De még nincs itt az a reggel, néha még gyenge vagyok az ébredés pillanataiban, mintha csak az első napokat élném egyedül. Az értelmetlenség felbosszant, feldühít úgy, mint még soha, mert már tényleg könnyen vallom be magamnak, hogy értékvesztetté lettem akkor. Miattad. És hagytál magad után bosszantóan sok felesleges mozdulatot, és még annál is több haszontalan szót. Amiket vagy kimondtam, vagy amik csak megfogalmazódtak bennem, mindegy is. De emlékszem minden egyes olyan estére is, amikor szuronyokkal az agyamban próbáltam csukva tartani a szemem, hátha hamarabb jön az álom, mint valami láthatatlan megmentő. Emlékszem, lassabban jött, mint az ősz, s még annál is lassabbnak éreztem. Talán féltem attól, hogy az idő sem hoz megnyugvást. Sőt, mi több, harcoltam a belenyugvás ellen, hiszen értelmet akartam szerezni üres mivoltomnak. Nyarak múltak el, mi meg úgy döntöttünk, többé nem döntünk együtt semmiben.
A feltöltődést magamtól várom, nem mástól. Többé már nem. Pontosabban, ebben a pillanatban a tóparti naplementétől, a következőben a mezítlábas esti sétától, és így tovább, és így tovább…
