Nyisd ki a világod! – Interjú Bóta Tímea pszichológussal

Nyisd ki a világod! – Interjú Bóta Tímea pszichológussal

Sokat foglalkoztat minket a kérdés, hogy miért van az, hogy az emberek nem merik megmutatni önmagukat, azt, amit alkotnak, képviselnek. Rengeteget gondolkodtunk, hogyan lehetne biztatni azokat, akiknek szükségük van támogatásra, változásra ahhoz, hogy ne bujkáljanak többé a sötét szobákban, ne rejtegessék megírt soraikat a fiók mélyén, hanem álljanak ki, és nyissák ki mások számára a világukat. Így megismerhetjük őket, betekintést nyerhetünk művészetükbe, és az által, amit képviselnek, ők is segíthetnek másokon. Legyen szó akár zenéről, írásról, vagy akár képzőművészetről.

Rengeteg tehetséges emberrel van tele a világ, de sokan küszködnek a gátlásaikkal, félelmeikkel, bátortalanságukkal. Nem mindenkinek megy könnyen, hogy kiálljon az emberek elé, és azt kiáltsa „Sziasztok! Itt vagyok! Nézzétek, mit csinálok!” . Ezeket a gátakat nehéz leküzdeni, eltűntetni. Pláne ha az első próbálkozás után az embert esetleg csalódás éri.
Mi is szerettünk volna a témáról kicsit többet megtudni – hiszen pont ez a magazin egyik legfőbb feladata, hogy adjon egy kis lendületet azoknak, akiknek ebből nem jutott elég – ezért felkerestük Bóta Tímea pszichológust, hogy segítsen nekünk egy kicsit, és vezessen be minket az okok, okozatok és megoldások világába.

Bóta Tímea

Bóta Tímea

Mesélne kicsit magáról? Miért pont ezt a pályát választotta?

A segítés egyfajta attitűd, viszonyulás a világhoz. Az én értelmezésemben az, hogy valaki pszichológus lesz, óvónő, önkéntes, vagy mondjuk egy telefonos ügyfélszolgálaton teszi a „segítést”, egy bizonyos szempontból mindegy. Késztetése, belső hajtóereje ez, ettől érzi azt, hogy értelmes életet él. Én is mentem a személyes és családi sorsomból jövő impulzusok után, így lettem előbb gyógypedagógus, aztán pszichológus. A Nő a tükörben önismereti blog is valami ilyen szándékból született. Arra gondoltam, hogy az, ami az én szemüvegemen keresztül látszik a világból, valakinek biztos hasznos lehet. Ennek csak egy része, hogy pszichológus vagyok, sokkal fontosabb az, hogy ki vagyok, a pszichológusságon túl. Hogy mit tapasztaltam, éltem át, asszisztáltam végig, milyen fájdalmakat, örömöket viszek, milyen emberekkel találkozom, kik formálják a sorsomat. Szerintem egyébként a „pszichológus” szerep túl van misztifikálva, de hát igény van rá, persze. Legyen valaki nagyobb, okosabb, kompetensebb, aki megmondja, hogy kell visszaszereznünk a férjünk, nevelnünk a gyerekünk, nőként léteznünk. Én nem hiszek a megmondásban, a normálisban, az úgy kell csinálni-ban. Befogadó vagyok, szemlélődő, és nincs bennem igény az ítélkezésre.

Minden ember sorsa tiszteletreméltóan egyedi, a megoldásai, a kérdéseire adott válaszai is azok kell, hogy legyenek. Én abban segítem, hogy ezeket megtalálja.

Akár önismereti munkában, csoportban, vagy egy blogfelületen, vagy akár egy versben. A Nő a tükörben blogból ugyanis kiforrta magát valami új a Facebookon. Az Esti szép tulajdonképpen egy vers-kép párosítás, estéről-estére most már több éve – egy pont a nap végén, amit sokan szeretnek, várnak.

Különben gyakran én is rácsodálkozom, milyen ereje van egy versnek, hogy milyen válaszokat kapunk a még fel nem tett kérdéseinkre. Igazából én nem értek az irodalomhoz, engem az emberek érdekelnek, a bennük lévő sokszor definiálatlan kavargás, amihez keretet, szavakat keresnek. A versek kiválóak ehhez, mert olvasás közben azonosulni lehet s a fájdalom utat talál belőlünk – de ugyanígy a pozitív életérzés, az öröm is. Projekciós felület, mondjuk sokszor, de végül is, teljesen mindegy, hogy tudatában vagyunk-e ennek, vagy sem. Olvassuk, mert valami jó történik velünk közben, utána. Találkozási pontok, ahol ráismerünk a másik ember örömében, bánatában arra, hogy akármit is érzünk, nem vagyunk egyedül. Ezek a versek tehát az én olvasatomban terápiás célokat szolgálnak.

Mi okozhatja azt, hogy egyesekben kialakul egy amolyan gát, ami miatt nem meri megmutatni másoknak, amit alkotott?

Sokszor kapok verseket, szárnyukat próbálgató költőktől, ami egyrészt nagyon megtisztelő, hogy ilyen bizalommal vannak irántam, másrészt zavarba ejtő, mert én nem érzem magam kompetensnek abban, hogy irodalmi értelemben bármit is mondjak. Nyilván kikerülöm ennek a felelősségét, és tovább irányítom őket – például erre az oldalra – de én is sokszor gondolkodom azon, mitől függ, hogy valaki megmutatja magát a világnak, vagy inkább elzárja. Biztos, hogy a szocializáció benne van, hiszen ha valaki úgy nő fel, hogy a vers, kép, zene az önkifejezés egy formája és mint ilyen értékes, akkor annak talán könnyebb.

Egy gyerek az alkotásával magáról üzen, és a fogadtatástól függ, hogy értékesnek éli-e meg azon keresztül magát, vagy sem.

Sokat hangoztatott közhely, de az iskolarendszer sem támogatja az önmegmutatást, mert ott az az érdekes, hogy férsz be a dobozba. Márpedig az alkotás valami egyedi és megismételhetetlen létrehozása, ami sokszor nem doboz-kompatibilis. Ezt is meg kell tanulni elbírni.

Mit tanácsolna azoknak az embereknek, akik introvertáltaknak? Hogyan tudnának könnyebben érvényesülni? Vannak módszerek arra, hogy valamilyen módon kikapcsoljuk a saját kis védelmi rendszerünket, és könnyebben belevágjunk számunkra ismeretlen dolgokba?

Mindannyiunknak van introvertált része. Az, amelyik befelé figyel, önelemez, átengedi magán a világ történéseit, amiből belül születik valami. Vele kezdődik az alkotófolyamat, olyan, mint egy tojás. Az alkotóban azonban előbb- utóbb megjelenik az igény, hogy megmutassa, mi van a tojásban… ekkor jön az extrovertált részünk, ami kapcsolódik, beszél, üzen – kifelé koncentrál. Ennek a kétféle működésnek a speciális elegye vagyunk, a különböző élethelyzetekben pedig más és más segít nekünk. Igen, valamennyire jellemző, hogy melyik megy nekünk jobban – de ez például az életkorral is változik.

A világ az extroverzió gombra nyom inkább – keress, kapcsolódj, köszönj, légy társas lény. Így aztán akinek ez nehezebben megy, az sokszor hiányosságként éli meg, pedig nem az. 

Nyilván, aki nehezebben kapcsolódik, nehezebben kapja meg a környezete megerősítését is. A figyelemnek, a belső történések kifejezésének megvannak a maga szavai, formái, de mindez tanulható.

Módszerek? Én az önismeretben hiszek. Hogy felismerem a hajtóerőimet, az elakadásaimat, a gyökereimet. A védelmi rendszereket meg nyilván azért építjük, mert félünk. És persze lehet ezt vég nélkül építgetni, bebiztosítani magunkat, vagy a lábunkat sem kitenni a veszélyes világba…vagy a félelemnek utánamenni, hogy honnan jön, mit akar tőlünk és mitől óv meg, hogyan lehetne elengedni. Ez egy kemény munka, de már a folyamatból is rengeteg csoda születhet – kinek versekben, kinek rajzban, kinek a saját élete megváltoztatásában. Ez is alkotás, az önmegvalósítás.

Fotó: Bóta Tímea

Fotó: Bóta Tímea

Mit gondol, mik az alappillérei az önmegvalósításnak?

Az önmegvalósítás nekem egy olyan út, amelynek minden pontján önazonosak vagyunk. Ha jól érezzük magunkat, ha szenvedünk, ha elakadtunk, akkor is tudjuk, ez a mi életünk, egyik lépésből következik a másik, és valahová tartunk. Persze sokkal egyszerűbb lenne mindig jól lenni, és kéz a kézben futni a réten, más, egyébként jól levő emberekkel, de ilyen nincs.

Minden fejlődési fokon van feladat, van nehézség – legyen szó alkotásról, párkapcsolatról, gyereknevelésről, karrierről. Ha megoldottuk az adott szint „feladatát”, mehetünk tovább. Ezek persze nagyon személyes, egyedi utak, épp annyira, amennyire mi is azok vagyunk.

Aki érzékeny a saját belső élményeire és azt egy alkotófolyamatban dolgozza át és mutatja meg a világnak, annak ezek a fázisok konkrét dolgokhoz is köthetőek. Az első kiállítás, verseskötet, fellépés, kritika, amivel a külvilág számára megméretődik a teljesítménye. Mondjuk engem pszichológusként a folyamat mindig jobban érdekel, mint a végeredmény értéke, azaz hogy hányan olvassák, mennyiért kel el. Az esti posztoknál is az vezet, hogy valami különleges élményt nyújtson, továbbgondolásra késztessen, tükröt tartson.

Sokan azt vallják, hogy a személyes történetünknek, az egyéniségünknek benne kell lennie abban, amit csinálunk, legyen szó bármilyen munkáról. De mi van akkor, ha valaki ezt korábban nem tette meg, és most szeretné elkezdeni, de fél tőle?

Nem hiszem, hogy bármit is lehet úgy csinálni, hogy ne legyen benne az egész történetünk. Nem tudjuk függetleníteni magunkat az örömeinktől, fájdalmainktól, az alkotó embernek pedig ez a nyersanyag, ebből dolgozik. A saját magából hozott anyagból.

Nem baj, ha félünk – a félelem egy fontos navigátor életünkben. Az a baj, ha a félelem akadályoz bennünket abban, hogy cselekedjünk. Van erre egy személyes történetem. Egyszer a fiam kicsi volt és lázas, és nem volt más választás, mint a priznic. Megbeszéltük, hogy ez nem lesz kellemes, de ez olyan, mint egy próbatétel, beszéltünk mindenféle hősökről nagy meggyőzően és persze értjük, ha fél, de meg kell tenni, megvárjuk még készen áll rá, és szól. Amikor ez elérkezett, kitárta a kis kezét és azt mondta: „félek, de vállalom”. Azóta ez a varázsmondat többször átsegített már minket a felnőtt életünkben is.

Úgyhogy szerintem nem kell úgy tenni, mintha nem félnénk. Nem kell mást mutatnunk, mint ami van, mert sokszor az is egy csomó energiát visz el. A lényeg, hogy felismerjük, dönthetünk szabadon. Vállalhatunk fájdalmat, kockázatot, szenvedést akár – ha megéri.

Ha lehetne 3 dolog, amit az embereknek kívánhatna, mi lenne az?

Talán egyfajta önismereti igényt, vágyat arra, hogy az embereket érdekelje a saját történetük. Bátorságot ahhoz, hogy ezzel dolgozzanak. És végül bizonyosságot, abban, hogy ezzel a belső munkával közelebb kerülnek ahhoz, hogy elégedett és boldog életet éljenek.

Nagyon szépen köszönjük Tímeának a beszélgetést, és a sok hasznos információt!
Nyissátok ki a világotokat! Mi kíváncsiak vagyunk rátok!

Kapcsolódó linkek:
Oldal
Blog
Facebook

Szerző:

Rose
"Amikor 5 éves voltam, anya azt mondta a boldogság a kulcs egy szép élethez. 6 évesen, amikor iskolába mentem és megkérdezték, mi akarok lenni, ha nagy leszek, azt írtam: "boldog". Azt mondták, hogy rosszul értelmeztem a kérdést. Azt mondtam, rosszul értelmezték az életet." /John Lennon/

Szólj hozzánk!