Nyomot hagyni a Föld nevű bolygón

Nyomot hagyni a Föld nevű bolygón

Középiskolás voltam, csodálatos telünk volt azokban az években. Imádtam a hajnali hatos buszra menni a korai, csípős, még is békés levegőben. Volt abban valami különleges, hogy majdnem minden reggel én hagytam az első lábnyomokat a friss, fehér hóban. Ilyenkor mindig elgondolkoztam, ennek mekkora jelentősége van. Nyomot hagyni. A hóban, a házak falain, egy fa törzsén, egy padon, egy levélben, egy kézfogásban, egy szívben, egy emberi életben. Az univerzumban. Nyomot hagyni, úgy, mint az Armageddonban az asztronauták azzal, hogy megmentik a világot.

Ugyan azon a télen, az egyik utcában, az egyik ház falán, és a járdán valaki nyomokat hagyott. Jeleket. Hol kisebb, hol nagyobb x-eket. Mosolyra húztam a számat, hittem, ez nekem szól. Azt üzeni, tudják, hogy létezem, nem vagyok felejthető. Volt idő, amikor minden nap feltettem ezt a kérdést: felejthető vagyok?

Ma már nem gondolkozom megrögzötten ezen. Vannak az életemben olyan emberek, akikben nyomot hagytam. Magam sem tudom, hogyan csináltam, de azt mondják, sikerült. Talán ez a legnehezebb. Hiszen egy falat, egy fatörzset, egy padot a legkönnyebb megpecsételni. Nem kell hozzá sok minden, elég egy filctoll, egy kréta, egy élesebb tárgy. De házat építeni egy ember életében úgy, hogy soha ne dőljön össze. Emlékeket létrehozni, melyek soha nem kopnak ki… azt hittem, lehetetlen.

Az emberiség csodákra képes. Olyan elménk van, és olyan képességeink, melyek kevés lényeknek adatnak meg. Még is mi fordítjuk a lehető legtöbbször az adottságainkat rossz dolgokra. Miért? Azt mondják rólunk, gyarlók vagyunk. Nem kéne, hogy ez így legyen. Az emberiség, a világ jövője a mi kezünkben van. Akárhányszor posztapokaliptikus filmet nézek, mint például a minap a Csillagok között címűt, mindig elmélázom. Vajon, mi 21. század emberei képesek lennénk összefogni, és együtt, egy mindenkiért szellemiségben, egy célért küzdeni? Úgy értem, minden egyes érző szív, kivételek nélkül. Megmentenénk az univerzumot, mint az Armageddonban az asztronauták? Úgy érzem, amíg szükség van arra, hogy feltegyük ezt a kérdést, nincs sok remény. Pedig mi is képesek vagyunk. Arra, hogy örök nyomokat hagyjunk.

(Kiemelt kép: gazzotti)

Szerző:

Könyvekben élek. Az írók, és a műveik szereplői gerjesztik nekem a komfortos világomat, ahol én jól érzem magam. Azt hiszem, ha nem egy ilyen múlt lenne mögöttem, mint amilyen van, most nem értékelném az apró dolgokat, nem írnék, és nem lenne egy könyvjelzőm ,,A KÖNYVEK NEM BÁNTANAK" felirattal.