Óceán

Óceán

Voltak idők, amikor nem léteztem. Pontosabban léteztem, csak nem éreztem. Amíg ez tartott, gondoltam, minden szakadék felett ott van egy híd, az eső egyszer elfogyhat, a fák pedig örökké élnek, mert öregkorukra olyan mélyen fúródnak a földbe, hogy senki sem tépheti ki őket onnan.

Akkor, minden nap, minden sétám során, amikor a város utcáit róttam céltalanul (vagy valamilyen ál-okkal), megálltam minden kirakatnál. De nem érdekelt a csalogató kirakat, a cipő, óra, póló. Engem sokkal jobban érdekelt az a pár milliméteres átlátszó valami, ami elválasztott ezektől. Pont, ahogyan az álmaimat is csak ez kis távolság választotta el.

És a tükörképem… Az én arcom volt, bár ekkor még nem láttam. Legalábbis úgy nem, amilyennek a valóságban megfelelt. Szebbnek akartam, olyannak, amilyen sosem lehet.

Mindegyikünk ott van az az üvegfal, ami elválaszt a többiektől. Kegyetlen, mert képes vagy elhinni, nem létezik. Megtévesztő, mert azt hiszed, áttörhetetlen, és még a hajszálrepedéseket sem látod rajta.

Volt idő, amikor azt hittem, minden szakadék fölött ott a híd.

És eljött az a nap, amikor már csak egy szakadék szélén találtam magam, a magasságtól szédelegve. Kénytelen voltam lépni egyet előre. A zuhanásból nem éreztem semmit, mert nem tudtam, hová zuhanok. Sőt, bevallom azt sem tudtam, hogy mit teszek. Nem a pokol volt a szakadék alján, hanem egy óceán. Ahol sosem jártam, de mégis olyan ismerős.

Újra ott állok a kirakat előtt. Ott van az üveg, ott van a tükörképem. Olyan, amilyet én szeretnék – se szebb, se csúnyább. Az enyém. Ahogy a kirakat mögötti tárgyak is – tudom, hogy innen nem érhetem el, de hisz mindig is enyém volt minden.

Ez akkor is igaz, ha a lelkem lenne a túloldalon, vagy a szívem, vagy a szemeim, vagy akármelyik testrészem. Nem kell félnem az üvegfaltól, hisz az csak megvédi attól, hogy rossz kezekbe kerüljön.

Most már tudom, hogy nem épülhetett mindenhová híd. Nem hibáztathatunk ezért senkit és semmit. Azért vagyunk, hogy végül felépítsük őket.

Most már tudom, hogy mindig esni fog az eső, hisz ez a természetes körforgás. De ez pont azért van, mert mindig lesz mit elmosni, azt is, amit a könnyek már nem tudnak.

Most már tudom, hogy a fák nem állnak örökké. De ha minél mélyebbre eresztjük gyökereinket, annál jobban megismerjük önmagunkat is.

És akkor tényleg az az arc kacsint vissza ránk az üvegfalról, ami mindig is a miénk volt.

 

kiemelt kép: pinterest.com

Szerző:

Nagy Máté
"Aki nappal álmodik, sok olyasmit tud, ami rejtve marad a csupán éjszaka álmodók számára." - Edgar Allan Poe

Szólj hozzánk!

A weboldal sütiket (cookie-kat) használ, hogy biztonságos böngészés mellett a legjobb felhasználói élményt nyújtsa. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás