Ofélia

Ofélia

Hideg, nyirkos betonon lépkedett hazafelé, magára ölelve a kabátot. Cipője sarka nyikorgott egy kissé, s ez a csendes nyikorgás óriásra nőtt az utca házfalai között. Arcát finoman simogatta a szél, szemei könnyesen fénylettek, mint a porcelánbabáké. Talán pont olyan hidegek voltak. Szíve megtörött a némaságban, az üresen kicsengő telefonok hangján, az utcalámpa fényén, és szinte mindenen, ami az útjába került.

Nem tudott jobban fájni neki, mint legelőször, amikor összetörték. És annál sem, mint amit akkor érzett, amikor szemébe mondták, hogy szerethetetlen. Hozzászokott, hogy bántják… Az emberi önzőség és hiúság mindig belé mártotta pengéjét. Bízott, mindig bízott. Vakon és ártatlanul, de sosem kapott többet könnyeknél, hazug szavaknál és fájdalomnál. De már nem tudták szilánkosabbra törni őt. Már nem volt elég gonoszság hozzá a Földön.

Egy ideje várt erre, mint egy átokra vagy jóslatra: „a boldogság csak pillanatnyi állapot”. Csak úgy, mint minden egyéb más, ez is elmúlik egyik másodperc töredékéről, a másikra. Nem számított most sok minden, csak egyetlen egy dolog: hogy megint egyedül volt. Hiányzott valami, amit várt volna akkor, azon az éjszakán. Egy apróság, egy pillanatnyi figyelem. Vagy talán csak az, hogy rá is gondoljon úgy valaki, ahogyan ő gondolt valakire mielőtt álomba zuhant volna. De talán túl sokat várt el a világtól, talán nem neki szabták ezt a ruhát, amit hord. Talán nem is tartozik ide.

Megvolt mindene, amire egy fiatal nő vágyhat, mégis egyetlen egy valamiben hiányt szenvedett. Sehol sem érezte magát igazán otthon. Egyetlen ház falai között sem, egyetlen ember karjai között sem. Hontalan volt lélekben, még úgy is, hogy mindig volt, hol álomra hajtania a fejét.

Azt mondják, elég, ha egyetlen egy ember tudja rólunk az igazságot, ahhoz, hogy élni tudjunk. De mi van, ha az az egyetlen egy személy olyannyira tudja rólunk az igazságot, hogy ismerni sem akar már minket? Mi van akkor, ha van egy ember, aki tudja rólunk az igazat, de soha többé nem érinthetjük meg, nem beszélhetünk vele, nem láthatjuk?

Néha, amikor nagyon nehéz volt a vállán cipelnie a világot, odaképzelte Őt. Megölelte nagyon-nagyon szorosan… Az ürességet a levegőben, ahol épp lennie kellett volna. Odaképzelte, hogy sosem ment el, sosem adta fel… Hogy igaz volt minden, amit mondott neki: „Mindig itt leszek.”. Csupán ennyi maradt. Egy gondolatnyi levegő a karjaiban, amit Róla nevezett el. Mesélt Neki arról, hogy mi bántja, miért sír és megköszönte, hogy számíthat rá, mintha tényleg ott lenne. Őrült kérdéseket tett fel Neki és úgy tett, mintha válaszolni tudna mindegyikre, ahogyan Ő tenné.

Egy nap bevallottam magamnak, hogy hiányzol. Azóta szürkébben süt be a fény az ablakomon, és a cipőmet is minden nap meg kell mosnom, mert eláztatja az eső.

 

 

Kiemelt kép: www.pexels.com

Szerző:

Gagyi Rita

A nevem Gagyi Rita. Erdélyben lakom, és negyedéves orvostanhallgató vagyok. A hétköznapjaimat betöltik a mázsás atlaszok, a professzorok előadásai, a fehér köpeny a kórházi osztályokon. Szeretem a tudományt, a szilárd tényeket, a pontos magyarázatot minden kérdésre, és a leghatékonyabb megoldást minden problémára.
De az életben nem minden fekete-fehér, és nem létezik minden kérdésre kielégítő válasz.
Úgy a tudományban, mint a saját életemben folyton a válaszokat keresem a kérdéseimre. Örök álmodozó vagyok, szeretek hatalmas célokat kitűzni magam elé, és igyekszem önmagam maradni a sikerhez vezető úton. Ezért írok, ez az inspirációm: fejleszteni önmagam, megélni és megérteni mindent ami körülöttem történik. Több ember szeretnék lenni egyszerre: orvos, művész, irodalmár, utazó. Szeretek nyitott szemmel járni a világban, és örömet lelni az apró dolgokban.

Az írás egyfajta menedéket jelent számomra, az üres lap, a toll meg én. Szabályok nélkül.

Szólj hozzánk!