Október 19.

Október 19.

Pontosan egy éve, hogy a szilánkosra tört világom újra összeforrt.

Az a világ, ami mindig a káoszban tudott csak létezni, a könnyek és az alkohol táplálta, ahol a fénybe mindig vegyült némi gomolygó, szürke köd. A tisztaságot csak hírből ismertem, én valahogy mindig a játszmákban találtam meg magam, de csak magam, a másikat sosem… Már majdnem feladtam a keresést, mondhatni az utolsó pillanatban érkeztél.

Egy hűvös, őszi október estén történt. Emlékszem mennyire fáztam, de bármeddig ültem volna még azon a padon, mert nem tudtam, hogy ha hazamegyek nem-e foszlik szét minden, nem-e felejti el a kezem, hogy néhány perce még a tiedet szorította.

Ha valaki megkérdezné, hogy mi történt velem az elmúlt évben, annyit felelnék: boldog voltam. A napokra nem emlékszem pontosan, összemosódnak a szavaid is.
De az első pillanatunk teljesen tisztán lebeg a szemem előtt.
Talán még sosem mondtam el Neked, hogy mennyire féltem. Hogy mikor azt mondtad, hogy találkozzunk, már akkor tudtam, hogy ez a találkozás más lesz, mert nem tudom tovább távol tartani magam Tőled, és már nem is akarom. De ott, a padon ülve nagyon féltem. Tőled? Magamtól? Nem tudom. Túl valóságos volt minden, túl természetes. Sosem volt ilyen egyszerű, és rettegtem, hogy mikor jössz rá, hogy én nem az vagyok, akit vártál, hogy nem vagyok elég Neked, vagy éppen megrémülsz a ragaszkodásomtól és egyik pillanatról a másikra köddé válsz.
De nem tetted.

Október 19. volt és egy fekete kabát volt rajtam. Azóta is rajta van az illatod. Mindig rajta lesz már.

Írta: Szedlák Dóra

Kiemelt kép: www.pexels.com

Szerző:

Vendégszerkesztő

Ezt a cikket egy kedves vendégszerkesztőnk írta. Ha van egy jó írásod, vagy szeretnél hozzánk írni, egy vagy akár több cikket, jelentkezz nálunk emailben a lendulet.magazin@gmail.com-on.

Szólj hozzánk!