Kapaszkodom belé, kergetem, virágos szoknyákkal és apró, vékonyka cipőkkel próbálom még itt tartani, mohón és éhesen próbálom bekebelezni még megmaradt fényét és színeit, de nem tágít. Elmegy. Mert ő megteheti. Nem is törődik azzal, milyen mély sebet hagy bennem. Friss, meleg sebet, melybe talán belezártam egy keveset belőle.
Szürke köntösökkel, s a melegség szeretetteljes illatával várom őt. Teáscsészét szorongatva tekintgetek ki a korán sötétedő utcára, és összeszorul a szívem. Finoman belém mar, gyengéden karcolgatja a szívemben őrzött nyári napok emlékét, s kitaszítja azokat. Nincs helye, nincs, ahová beköltözhetne, nem engedem, harcolok ellene, nem adom fel a nyár meleg dallamát az ő rideg, szürke szerenádjáért. Én nem ilyen dalra vágyom. Apró nyöszörgései futnak át a testemen, vacogtató, didergető gyöngyként peregnek le rózsás, kicsípett arcomon, s végül tenyeremre hullnak.
Megvagy… Nem szabadulsz, nem engedlek. Foglak, és egy aprócska kis dobozba zárlak. Ott majd megpihenhetsz, újjászülethetsz. Mindenhová magammal viszlek, egy percre sem hagylak otthon a jégvirágos ablakpárkányon. Mindig velem leszel egy pici, kopott, ám de erős faragású dobozban, melyet úgy hívnak: szív.