“Felteszem a kezemet és szólok, ilyen egyszerű.” – magyarázza el nekem újra és újra a sikerének titkát valaki. Tényleg csak ennyi lenne?
Mégis sokat eltűrünk. Sokszor nem mondjuk ki a baráti társaság előtt, suliban, munkában, vagy akár otthon, hogy valami nem jó, hogy valami csúszik, hogy valami nem tetszik.
..mert elvégre veszélyes dolog ez, hangot adni a véleményünknek. Kimondani, kiállni amellett, amit gondolunk, vagy ami éppen mind az ezer meg egy mázsájával a szívünkön ül. Felcímkézhetnek, megkérdőjelezhetnek vagy akár kinevethetnek miatta, és így már talán kicsit felelőtlenségnek is tűnik, ha megszólalunk, mert így úgy tűnik, “kiadjuk magunkat”, mi is céltáblává válunk, amit pedig senki sem szeretne. Nem leszünk többé a tábla szélén ácsorgó sakkfigurák, nem szürkülhetünk bele egynek az arctalan tömeg közé.
Érdemes egyáltalán ez?
Közben körülöttünk mindenki úgyis önmegvalósít, hangot ad és csatázik, miért hiányoznánk innen pont mi?
Talán meg sem hallanának minket. Jobb a békesség.
“Erősek vagyunk, kitartóak vagyunk, mi kibírjuk.” – vágjuk rá és egy kevés hiúság is megbúvik a sorok között, elvégre “Mindig az az erősebb, aki nem tombol, hanem mosolyog.” és hasonlók.
Forrás: pinterest.com
De milyen mosoly is ez? Nem igazi, belefásult. Keserű.
És tényleg erősebbek vagyunk?
Tényleg jobb ez így?
Tényleg nem akarjuk, hogy meghalljanak?
Mert ha nem mondjuk ki, még csak esélyünk sincs rá.
Mert lehet, igaz, hogy nem hallanak meg mindig és lehet hogy céltáblákká válunk, de őszintén szólva nem éri meg?
A sok összeszorított ajak, az álmatlan éjszakák, elfojtott düh és a kérdések, hogy “ki is vagyok én” , mind-mind nyom minket napról napra és húz, egyre húz le a mélyre.
Megér ez nekem ennyit?
Kimerem mondani azt, hogy nem? – nem üvöltve, talán egész hallkan.
Merem? Nem merem?
Öltözhetek felkiáltójelnek farsangkor?
