Függőség. Talán így lehetne a legegyszerűbben jellemezni a mindennapjainkat. Késztetést érzünk arra, hogy megosszuk a világgal azt, hogy merre is járunk, mit eszünk, mi történik velünk.
Vannak, akik egyszerűen csak felvágni akarnak, hogy nekik mennyire bejött az élet – közben ez sokszor egy hatalmas hazugság, hiszen a külcsín nem mindig fedi a valóságot.
Ott van az a réteg is, akiknek szükségük van arra, hogy az ismerőseik reagáljanak a vele történt eseményekre, különben úgy érzik, mintha meg sem történt volna velük, és szó szerint szükségük van azokra a lájkokra, hogy fontosnak érezzék magukat.
Persze vannak azok is, akik posztolnak – mert miért ne -, de egyébként nem nagyon érdekli őket az, hogy ki mit gondol. Kitesz egy képet, vagy egy bármilyen bejegyzést, mert neki épp jól esik, de nem lesi 3 percenként a telefonját, hogy jött-e újabb értesítés.
Kép: www.finedininglovers.com
Ebéd egy nagyon puccos helyen. Mehet a kép, Insta betölt, rá 1-2 filter, egy kis kontraszt, és mehet is a megosztás. Persze rögtön posztolni kell facebookra is. Ha elég szépen meg van szerkesztve és még a helyet is megjelöljük, akkor összeszedhetünk saccperkábé 60 lájkot.
Tejeskávé hatalmas szívecskével, hashtag #coffetime 32 lájk.
Őrülten érzem magam a barátaimmal egy siófoki szórakozóhelyen; alapból 24 lájk, de mivel megjelöltem rajta mindenkit ezért 62 a vége.
A cicám édesen dörgölőzik a lábamhoz videó – mivel a cukifaktor felszökött az egekbe, ezért 71 lájkot ér.
Életesemény: leszoktam a dohányzásról. Ez minimum hoz 50 lájkot, meg hozzá legalább 23 hozzászólást, hogy mennyire büszkék rám, és kitartás kívánnak. (Az persze mellékes, hogy ez a leszoktam állapot max egy hétig tart.)
Újabb életesemény; párkapcsolat vége. 147 sírós arc és mellé még 67 hozzászólás, amelyben mindenki kifejezi együttérzését, és majdhogynem egy százas zsepit is postáznak mellé.
Ezek vagyunk mi. A huszonegyedik század emberei, akik okostelefonjuk nélkül már el sem tudják képzelni a mindennapjaikat.
Röpködnek a posztok, pörög az Instagram, lájkok és kommentek hada miatt megállás nélkül csipog a telefon.
Online világban élünk, különböző platformokra posztolgatunk, és nem telik el úgy nap, hogy ne pörgetnénk végig az üzenőfalunkat. Már-már furcsa, ha rápillantunk és nem vár semmilyen értesítés. Elhanyagolva érezzük magunkat.
Kép: urbanmoms.ca
Talán nincs is ezzel baj, hiszen ilyen világban élünk. Formálódunk, csiszolódunk, befogadjuk az új dolgokat. Felvesszük a tempót, a technikával együtt fejlődünk, senki nem akar lemaradni semmiről.
Sokan nem is gondolnak arra, hogy a vállalkozások, egyesületek életében milyen fontos is az online megjelenés, hiszen a mindennapi posztrengeteg közt már észre sem vesszük azt, hogy mások a termékeik népszerűsítésére használják ezeket az oldalakat. Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy reklámfelületként kellene használni ezeket a platformokat, de vannak olyanok, akik számára csak egy eszközként szolgál, míg ott van a másik oldal, akik számára ez az egész, életük legfontosabb részét képzi. És nem, nem viccelek, vagy túlzok, tényleg a legfontosabb részét.
Ilyenné tett minket az online világ. Szükségünk van arra, hogy mások kifejezzék együttérzésüket, ha épp véget ért a párkapcsolatunk. Ha nem kapunk elég kommentet, vagy sírós fejecskét hozzá, már rögtön elkezdenek pörögni a gondolatok, hogy talán az emberek örülnek a szakításnak.
Vagy veszünk egy Chanel táskát, már ki is posztoljuk, hogy megtudja mindenki, mennyire jó nekünk, és, hogy senki előtt se legyen titok, hogy meg tudunk fizetni egy ilyen márkát. Várjuk a lájkokat, kényszeresen nézegetjük a telefont, hogy vajon mennyinél tartunk. Ki tudja, a végén kiderül, hogy régi modellt vásároltunk, és ezzel már nem is tudunk annyira felvágni.
Szelfi után szelfi. Igen, erre is várjuk a hozzászólásokat, hiszen ha nem kapunk visszajelzést, arról, hogy szépek vagyunk, az önbecsülésünk sérül. Ha tükörbe nézünk, már is nem tudjuk elhinni azt, hogy érünk valamit, hiszen nem villannak fel a felfelé mutató ujjacskák, és nem pörögnek a kommentek, hogy mennyire csodálatosak vagyunk.
Facebookon kell szapulni a szomszédokat, ahelyett, hogy bekopognánk hozzájuk. Háborgunk, amiért reggel 8-kor nyírják a füvet. Kiírjuk, hogy épp mennyire szomorúak vagyunk, és várjuk, hogy mindenki megkérdezze mi bajunk. Persze a válasz a „semmi” illetve „hosszú” vagy pedig, hogy „priviben írok”.
Komolyan? Tényleg ilyen feltűnési viszketegségben szenvednek az emberek?
A kapcsolat vége az két emberre tartozik, nem pedig a fél világra. Gondod van a szomszédoddal? Kopogj be hozzá, és beszéld meg vele. Valami baj van? Hívd már fel az egyik barátodat és beszéld meg vele…
Kép: http://starecat.com/
Félreértés ne essék, nem általánosítani akarok, vagy a közösségi oldalakat lehordani, az embereket kritizálni. Tisztában vagyok ezeknek a platformoknak az előnyeivel, és tudom, hogy szükség is van rájuk, csak nem tudom, hogy lehet ennyire átesni a ló másik oldalára.
Egészen egyszerűen nem értem azt, hogyan keríthet bizonyos embereket ennyire hatalmába ez a világ. Hogy lehet az, hogy már sok esetben nincs személyes kontakt, nincs valódi érték, a bókok csak akkor érnek valamit, ha ott virít egy fotó alatt.
Hogy lehet ennyire függni egy online világtól? Hogy lehet az, hogy bizonyos emberek szemében csak akkor érünk valamit, ha elég lájkot kapunk? Hogy lehet az, hogy már nincs intim szféra, és azt is világgá kell kürtölnünk ha épp életünk egyik legnehezebb időszakát éljük?
Hol vannak az igazi érzelmek? Hol vannak az emberi kapcsolatok?
Tényleg ez a világ? Ez vár ránk? Függővé válunk egy online világtól?
Kiemelt kép: www.huffingtonpost.ca
