„Boldogság. Egyszerű, mint egy csésze csokoládé, vagy tekervényes, mint az emberi szív. Keserű. Édes. Élettől lüktető.” *
Úgy kezeljük a boldogságot, mintha darabra csomagolt vagy instant por formájában bármikor megvásárolható lenne, de senki nem ismeri a pontos lelőhelyét. Éjt nappallá téve várjuk, kívánjuk, áhítjuk, hogy eljöjjön az a nap, amikor egy utcasarkon hirtelen belebotlunk, akár egy kósza kavicsba rúg bele az ember. És majd innentől minden megváltozik.
…pedig úgy kellene gondolnunk rá, mint egy kellemesen lágy, szobahőmérsékletű, formázható masszára. Mindig ott van elérhető közelségben, és ha nagy levegőt veszünk, bátorságot merítünk, mi magunk alakíthatjuk. Nem kell mást tennünk, mint időt és energiát szánni rá, hogy finom, aprólékos mozdulatokkal, kitartással olyanná formáljuk, mint a szívünk legtitkosabb vágya.
Boldogságot nem adnak kilóra kimérve egyik éjjel-nappaliban sem.
Még tanulom, hogy ne várjak a csodára, a hibátlanra, hiszen úgysem tudnék vele mit kezdeni. A polcra állítanám vagy a sarokba, távolról csodálnám, méregetném, megsimítanám, és rettegnék, hogy valaki ellophatja… Nem hiszek a hibátlan dolgokban. Szeretem a repedéseket, mert bizonyítják, hogy földhöz vágtak már minket néhányszor, mégis összeragasztottuk a darabokat. Ismerjük a fájdalom ízét, rettegtünk már. Túlélők vagyunk.
Ezt suttogja felém most minden őszi reggel, a szélsodorta, gazdátlan plakátok, amelyeket vígan letépett egy kopott telefonfülke oldaláról. Ezt éneklik rekedten egy dalban, ezt írja a Dunára egy foltos tollú, bánatos sirály. Hogy semmit sem kaphatok küzdelem nélkül, hogy a megalkuvás keserű győzelem, amivel nem tudok megelégedni. Már régóta nem vagyok játékban.
Van ezekben a reggelekben valami… valami fantasztikus titokzatosság, ami annyira lenyűgöz, hogy meg sem próbálom elfújni a sűrűsödő ködöt. Csak ülök, és hagyom, hogy átjárjon az a mélyarany tónusú, szívszorító fény, a nap elhullajtott utolsó hajszálai.
*Joanne Harris: Csokoládé