Őszi ébredés

Őszi ébredés

Október.
Akár egy végtelenített szótag, amelynek nincs értelme és nincs magyarázata. Ez már a tél előszobája – suttogjátok, hangotok szomorú vibrálása fűszerezi az óarany mosolyokon gördülő délutánt. De ti már látjátok, ahogy bánatos esőcseppek rajzolnak mintákat az aszfaltra, ujjaitok össze-összerándulnak az érkező hidegtől. A ködre gondoltok, a vastag kabátra és a hajnali reszketésre, amely úgyis a sálatok alá kucorodik majd. Jóindulatúan búcsút intetek az önfeledt nevetésnek és az estéknek, amelyek csak a tiétek voltak. Kétségbeesett arccal figyelitek, ahogy a szeptember elszabadult papírsárkányként lopja ki az életetekből a nyár utolsó melengető emlékeit, és lassan csak egy apró pont marad az égen.
Lassan saját csigaházatokba húzódtok, és dideregve vártok a téli álomra.
Egy kicsit megint elmúltok, megadóan a földre hullva, akár a fáradtan szédelgő, barna szélű levelek.

large-35

Számomra az ősz az újjászületés.
Akármerre fordulok, csodákba botlok – a lábam előtt gurulnak, mint néhány eltévedt, fényes barna gesztenye. Felkapom, és a markomba zárom. Még őrzi a titokzatos mosolyú nap melegét.
Ilyenkor kezdődik a varázslat. Egy átlagos reggelen a semmiből ébred, valahol a ropogó avar alatt, és mire az utcára lépünk, már ott csüng a házfalon. Ott áll a bolt előtt. Gyengéd tekintettel követ a körúton.
Az ősz illata otthonként burkol magába. Ropogós és melengető, szirupos karamell és fahéj aromája visszhangzik mindenütt.
Reggelente szétrágott, füstös ízű remények csüngenek ökörnyálként a mészfoltos villanyoszlopokról. Egyikük tövében törött dallam gubbaszt – szomorkás és fáradt, hisz ő már tudja, mi a magány. Várakozik.
Sejtelmesen ringatózó, pókhálós fények. Falevelek. Meleg színek. Eső.
Sárga, bordó, barna. Vörös. Sárga. Zöld.
Szürke.
Sárga, vörös, sárga. Akár a lángoló égbolt.
És a puha, selyemfényű köd… elmaszatolja az éles határokat, egyetlen végtelenített árnyalattá mos mindent. Elbújtat.
Az alkony napfénye ilyenkor édes és ragadós, végigfolyik az ujjaimon és rászárad. Az illata alvás előtt a párnám alá fészkeli magát, és csendes szuszogásunk andalítóan duruzsoló dallamvilágot szül. Csak ketten vagyunk, szimbiózisban.
Színrobbanás.
Édes, füstös, markáns. Túl élénk, túlságosan mozgékony, elborítja az életünket és maga alá temet.
Friss, ropogós hajnalok. Szinte ketté törnek a cipőm talpa alatt.
És az a keserédes aroma mindenütt: a dalok, a szavak, a hűvös levegőnek, az elkapott pillantások, a törött ígéretek.
Nincs két egyforma nap vagy két ugyanolyan formájú falevél.
A pára minden reggel más mintát sikolt az ablaküvegre.

large-39

Ez a természet utolsó, mély lélegzete, mielőtt végképp fakulni kezd. Mintha minden erejét beleadná, minden utolsó színét kipréselné, hogy aztán kisemmizve a földre hulljon, és semmivé olvadjon a szürke aszfalton.
A leggyönyörűbb haláltusa.
Hiszen a szépség képes darabokra törni egy szívet.

Képek forrása: Weheartit

 

Szerző:

Kata
"Lennék szó egy könyv száztizenharmadik oldalán. Olyan titokzatos és virágillatú, édes magánhangzók és kacskaringós, komolyan koccanó zöngék alkotta csoda, valahol a lap alján megbújva. A csésze peremén végigfutó, kissé repedt minta, amelyre rákacsint egy száradó kávécsepp. Rojt a függönyön, apró jégcsillag a keményen kacagó szélben, a hajnal nyolcadik fénye – tudod, az a didergő sugár, ami olyan kedveskedve vackolja magát az ég sötétkéje alá. Gitárhúrról lepattanó, tétova hang, vagy egy alvó reményteli sóhaja. Nevető sugár a nedves macskakövön. Elharapott vonatfütty. Hamvas őszillatú almáspite lehulló morzsája. Szívdobbanás. Kecses tollvonás egy papíron."

Szólj hozzánk!

A weboldal sütiket (cookie-kat) használ, hogy biztonságos böngészés mellett a legjobb felhasználói élményt nyújtsa. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás