A világban az idő múlásával minden változik. Az irodalom, konkrétabban a magyar irodalom is. Ez változatossá teszi a szövegeket, így sosem válnak unalmassá, elcsépelté, közhellyé. Az alábbi cikkemben a mi jelen irodalomunkban történő átalakulásról írnék nektek pár sort, amit posztmodernek hívnak.
Kezdjük az epikával, vagyis a prózai művekkel, mint a regény, novella stb. Régebben az volt a jellemző, hogy részletesen leírták a szereplők és a helyszín jellemzőit (a novellára ez természetesen nem volt érvényes). Manapság, és egy jó ideje ezek már nem fontos tényezők, hiszen a legtöbb posztmodern műnek nincs is lineáris, vagyis folyamatos olvasata. Csapong a szöveg, de természetesen vannak kapcsok a különböző történetek, szempontok, asszociációk között. Szerintem pontosan ezért nem lényeges a túlzott információ megadás. Kettő ismertetőjegyet kiemelnék az elmúlt 20-30 év szövegeivel kapcsolatban: intertextualitás, nyelvjáték. Az első a régi alkotások sorainak újragondolását jelenti, az anno írt textusok felhasználását, beágyazását az új könyvekbe. A másik pedig azt, hogy már olykor azt érezzük, nem is az, vagy nem csak az a fontos, hogy miről szól az iromány, hanem hogy milyen stílusban van megírva, mennyire tudja kihasználni, kibővíteni nyelvi lehetőségeit az író. Esterházy Péter – akit a nagy posztmodernek is szoktak hívni – a posztmodern lényegét nagyszerűen fogalmazta meg, amiben ez a kettő szempont is jól érezhető:
“A posztmodern kelgyó önfarkába harap”
(Esterházy Péter)
Megemlíteném még a szerepbebújást, identitás váltást. Ez mind az epikában, mind a lírában megfigyelhető. Bár végülis szinte az összes ismérv jelen van itt, is ott is.
www.litera.hu
Folytassuk tovább a versekkel. A költők kihasználják a saját “talajvesztettségüket”, mondhatni az egó is csapong, depressziós, ő is játszik a nyelvvel, megdöbbent, mintha kicsit nem találná a helyét. Régen is volt ilyen, József Attilánál nagyon kijött olykor, csak ő még nem posztmodern nyelvezeten írt. A kortárs alkotók sokszor írnak szabad-verseket – ezeknek alig érezhető lüktetésük van, csak az érzi, aki nagyon érzékeny rá. Míg régen a kötött forma volt a legjellemzőbb, rímekkel, szótagszámmal, mély és magas hangok zeneiségével. . Rímek vannak, de ritkábban, többnyire csak ha kötöttebb a versforma (pl. Varró Dániel, Parti Nagy Lajos). A legújabb generációra (pl. Dékány Dávid, Simon Márton, Kemény Zsófia) ez nem jellemző, inkább a prózavers forma. A posztmodernben alig írnak politikáról, abszolút az önleíráson van a hangsúly, plusz a világ csak akkor érdekes, amikor én akarom és annak látom – magatartás. Itt végezetül az iróniát kapcsolnám még hozzá az verses ismertető aljához, valamint, hogy ahogy a prózai szövegekben Esterházy a líraiban Parti Nagy Lajos a posztmodern vers legnagyobbja.
„Lám, élünk kétezerben, s túl lesz,
lám, élve ezredünk, e jó
kis ezred, bévül sűrű, dúlt szesz,
kívül papír és indigó,
s mint plafon felé vágtató dugó
mögött az angyal habja, múlt lesz
jövendőnk, nem nagy durranás.
Talán majd összerakja más.”
(Parti Nagy Lajos)
Bevallom őszintén, a posztmodern drámában annyira nem vagyok otthon, bár szeretek színházba járni, sőt még egy színjátszó társulatnak is tagja vagyok. Mindenesetre annyit megfigyeltem, hogy az önreflexió, valamint a nyelvi rétegződés keveredésének szabad használata, és a múlt és jelen, fiktív és tényszerű határainak fellazítása a leginkább szembetűnő alkotóelemei a régi idők színpadi műveihez képest az előadásoknak. Egy nagy hazai név – akit akár az epikánál is említhettem volna – pedig Spiró György.
Ez megint csak egy olyan téma, amiről oldalakat, könyveket is lehetne írni, megpróbáltam pár sorban összefoglalni nektek a legkiemelkedőbb információkat. Igazából csak akkor éreztek rá az ízére, és szeretitek meg a kortárs irodalmat, ha olvassátok. Jómagam nehezen kedveltem meg, manapság pedig már nem is veszek mást a kezembe, mint posztmodern könyveket.
www.jegy.hu
