Ott akarok lenni, ahol egy perc sem tűnik kihasználhatatlannak-Interjú Kiss Virággal

Ott akarok lenni, ahol egy perc sem tűnik kihasználhatatlannak-Interjú Kiss Virággal

Kiss Virágot, a Felhőn vagyok, de lelóg a lábam blog szerzőjét egy hete mutattam be nektek. Az interjúból hamar nyilvánvalóvá vált számomra, hogy szó sincs láblógatásról, ha Virágról beszélünk. Ha nem is tudja pontosan ki ő és mit akar, dolgozik rajta. Ennek egyik legjobb módszere a blog írás is. Elárulja nekünk az interjúban , miért és hogyan kezdett a blogja írásába, miképpen vált az idők során egyre letisztultabbá a stílusa, rendezettebbé az írásai és érettebb a személyisége. Mert nem csak ő formálta az írásait, őt is alakították a bejegyzések. Mesél még az öreg szagú könyvekről, hogy miért nem szeret várakozni és a jövőjéről is sok mindent megtudhatunk. Lássuk…

– Mióta blogolsz?

Körülbelül négy évvel ezelőtt tört rám ez az idézőjeles hóbort, hogy mindent meg akarok örökíteni, és azt akarom, hogy ha majd öreg leszek, ráncos és elfogynak az emlékeim, mindig is tudjam, hogy ki voltam, honnan indultam. Eleinte nagyrészt pozitív töltetű bejegyzéseim voltak, bármi történt velem, gyorsan feljegyeztem valahová, aztán hazaérve első dolgom az volt, hogy megörökítsem magamnak egy olyan helyen, ami a környezetemben a legbiztonságosabbnak tűnik, hisz a szobám minimum egy akkora káosz, mint az életem, de ha később visszaemlékeznék, akkor megtaláljam és ’újra élhessem’ az esetleges jó vagy rossz élményeimet. De visszatérve ez a blogom nagyjából három éve él, előtte csak futó portáljaim voltak, hamar megutáltam őket és véget is vetettem mindnek. Aztán úgy voltam vele, hogy a valóságban sem tudok sajnos-nem sajnos összevissza törölgetni, így hát – mondjuk a számításaimat túlszárnyalva- több mint három éve ez az enyém, és űzöm.

– Miért döntöttél emellett a műfaj mellett?

Mikor elkezdtem nem nagyon voltam tudatában annak, hogy mi is ez az egész blogolás dolog; nem olvastam más bloggereket, nem ismertem olyat, aki kedvtelésből írogatna, esetlegesen ilyen műfaj iránt érdeklődne- vagy csak épp nem tudtam róla. Eleinte fejvesztve osztogattam meg naponta volt hogy 5-6 posztot. Ez volt az én ’lelkes kezdő’ stádiumom. Tényleg mindent-mindent megosztottam, legalábbis meg akartam; volt olyan, hogy valami hihetetlen apróságot- ami melengette a kis lelkemet- elfelejtettem, aztán egész este lelkiismeret furdalásom volt, hogy mégis hogyan lehetek ennyire hűtlen önmagamhoz ?! Aztán így lettem egyre edzettebb és flexibilisebb; nem hibáztattam magam, ha nem írtam mindennap, ha kicsit elhanyagoltam; mertem negatív benyomásokról is ’publikálni’, nem zaklatott már fel, ha magamnak is bevallottam, hogy nem csak boldog percekből tevődik össze a kis létem. Mondjuk az elmúlt pár hónapban talán hatványozottan több melankólikus bejegyzés született, és ezek is csak elég ritkán. De hát ez az átka, ha az ember elfoglalt, és meghal a gépe. Nincs online élet, ami persze rengeteg előnnyel is jár, például egyre kevésbé van tele összegyűjtött mocskokkal a szobám. A szomorú pillanatok pedig valahogyan mélyebben érintenek, gondolom majdnem mindenkit, így hát érthető, hogy azon kevés perceimben mikor internethez jutottam, ezekről az engem jobban érintő történésekről írtam, felfogható, vagy legtöbbször mások számára talán érthetetlen módon.

– A blogodon nagyrészt személyes témákról olvashatunk. Mikor és hogyan születnek a bejegyzések?

Lehet, hogy az előző válaszban már kicsit lelőttem ezt a kérdést, elnézést, nem tudok egy dologra koncentrálni, mindig elkalandozok. Tehát mindennap érnek impulzusok, amiket megpróbálok valamilyen módon elraktározni a fejemben, és mostanában nagy ritkán, főleg a közelgő érettségim, nyelvvizsgám meg ’társadalmi elszigeteltségem’, amit nem kell nagyon-nagyon komolyan érteni, csak vannak helyzetek, mikor egyszerűen nem vagyok képes elfogadni a körülöttem lévő környezetet, nem tudok elvonatkoztatni emberektől és mindezek hatása ránehezedik a hangulatomra és nyom le folyamatosan a föld alá. Így hát mikor nem muszáj (itthon vagyok egyedül) nem keresem mások társaságát, mikor nem kell tanulnom, megpróbálok valahogy kikapcsolódni és nekem már az internet is olyan, ami elvonatkoztathatatlan az emberi kapcsolatoktól, ami persze nagyszerű, de néha sok. Általában estefelé internet közelben jutok, automatikusan rányomok a weheartitre, még akkor is ha valami fontos dolgom van, mellékcselekvésként megnyitom, meglátom azokat a kedves kis képeket, eszembe jut valami közelmúltbeli életeseményem aztán megfogalmazom, vagyis amikor nagyon intenzív az ’élményérzés’ akkor csak így mennek-mennek az ujjaim, csak azt hallom, ahogy kattognak a billentyűk és leírom, ami velem történt. Nagyon kevés esetben volt, hogy olyan történetet írtam le, ami nem velem történt, de az is olyan, ami benne volt a fejemben és csak kialakult, emlékszem volt egy ilyenfajta autóbalesetes, de én azt közben ’megéltem’, míg megírtam. Bizarrnak tűnhet, de teljesen így van. Amit a legjobban rühellek és már nevetésbe kényszerít, mikor jön a cselekménysorozat, amiben általában semmi sem zajlik, de mégis, és egyszerűen tudom, hogy van az a szó, ami most következik, még így az alakja is megvan nagyjából, de valahogy nem jut eszembe, csak másnap, vagy párórára rá. Na ez idegörlő, de azért ilyenkor jókat mosolygok magamon. Viszont volt már belső kényszerem az írásra (müssen), hogy írni akartam, de nem volt ihletem, fogalmam sem volt miről írhatnék, csak akartam- na ez az amit nem lehet, így nem lehet, mert úgysem lesz a végén olyan, amit később szívesen olvasok vissza, és gondolom más sem olvassa több kedvvel azt amiről tudom, hogy szenny.

– Ha három mondatban be kéne mutatni az oldaladat, mik lennének azok?

Válaszként szeretnék Philip K. Dick szavaival élni, melyek tükrözik meglátásom lényegét, mindenesetre maximálisan bele tudtam magam helyezni ebbe a három mondatba, íme:

„Olyan emberekről akarok írni, akiket szeretek, és akiket egy általam kigondolt, fiktív világba helyezek bele, és nem abba a világba, amelyben élünk, mert a mi világunk nem egyezik az elképzeléseimmel. Oké, át kellene alakítanom az elképzeléseimet; lemaradtam, a valósághoz kellene alkalmazkodnom. Soha nem alkalmazkodtam a valósághoz.”

– Mivel foglalkozol a hétköznapjaidon, amikor nem írsz?

Legfőképp azzal foglalatoskodom, hogy végre elfogadjam önmagamat. Hogy amikor rám néz egy ember, ne rögtön a mások számára legelképzelhetetlenebb szidások jussanak eszembe még egy kedves tekintetből is, -amit én át tudok értelmezni sajnálkozó tekintetté – hanem ami látszik, hogy kedves, vagy hogy épp csak oldalra nézett és egyáltalán nem rajtam gondolkodik, és egyáltalán semmi ilyesmi, még ha így is van, akkor is kinevelem magamból. Fizikailag, pedig mint a velem egykorúak sajnos eljárok a lélekölő gimnáziumba, ahol körülvesz rengeteg egyforma ember. Online antikváriumokból szoktam könyveket rendelgetni, az utolsó 19 darabos csomag épp múlthéten a névnapomra érkezett meg. Csoportosítottam a könyveket szag szerint. Fura, de amikor netről rendelek és kiszállítják nagyon kevésnek van átható öreg szaga, lehet hogy kiszellőzik azon a 240 km-en.. Megeshet. De szerencsére még akad vagy négydarab, amelyben fel lehet fedezni, hogy köze van a könyvszaghoz, ha nem is intenzíven. Ez olyan,  mint amikor süteményt eszel, és van egy mély pörkölt szaga, hát azért az még sem az igazi, meg kell hagyni. Egyébként, mostanában így a mínusz fokok alkalmából, volt hogy elmentem futni a nem éppen közeli erdőbe, aztán hat kilométernyi motivációs gondolkodás után nem haltam meg, nekem ez már sikerélmény. De néha olyan is van, hogy apukámnak segítek megtalálni a távirányítós helikopteren az elrejtett on gombot, aztán megtisztogatjuk a zsíros mosogatólében landolása után, vagy a suli elől ellopják a táskám, hátba hamuznak, ilyesmi.

Kiss Virág

Kiss Virág

– Mit jelent számodra az írás? Mellékes tevékenység, esetleg szeretnéd, ha a jövődben is valamilyen formában előfordulna?

Jelenleg egyértelműen mellékes, ha van időm, kedvem, írok, bár megesett már, hogy szükségem volt rá, de ez inkább csak a feszültebb időszakokban jellemző. Nem hiszem, hogy a jövőmben, mint hivatalos forma előfordulna, gondolok itt olyasmire, hogy újságíró, könyvíró stb., nem tervezném, hogy ezek közül bármelyik is legyek. Egyrészt félek is magamtól, mert ez egy olyan dolog, amit azért teszek néha, mert szeretem, aztán ha később belekényszerítenének témákba és korlátok közé fognának nem hiszem hogy már annyira lelkesen és fáradhatatlanul állnék hozzá az íráshoz. A másik bökkenő pedig az, hogy matematikusi pályára készülök, az pedig egy teljesen egyértelmű része az életnek, nyilvánvaló, hogy mikor csinálja jól az ember és mikor nem. Ha jól csinálom, abba nem tudnak belekötni, az írásba pedig úgy vélem mindig bele tudnak, és be kell vallanom, a kritikákra sajnos túlságosan érzékeny vagyok.

– Mennyire vagy türelmes ember?

Nem éppen sorolnám magam a türelmes emberek kategóriájába, ha akarok valamit, akkor azt gyorsan, azonnal, nem vagyok egy kitartó típus. A legtöbb helyzetben idegesít és feldühít, ha várnom kell, legyen az vásárlásnál a sorban állás, az iskolában a szünetek, reggeli és délutáni elpocsékolt percek a buszmegállóban, várni a karácsonyra és sok egyéb várakozásvárakozás, végteleníti az időt.. sőt inkább elpocsékolja. Sokszor várok egy-egy napra, és míg arra a napra várok közhellyel élve nem élem meg az előtte lévő napokat, csak azt akarom, hogy végre az a nap legyen, az a perce, mikor az a valami, amire annyira hihetetlenül várok megtörténik. Aztán persze van, hogy annyira rákészülök és várok egy valamit, hogy túl nagy elvárásaim lesznek indirekt módon is- aztán megtörténik és tényleg fantasztikus és szuper volt, de már annyit vártam rá, hogy más elképzelésem volt. Tehát nem, egyáltalán nem vagyok türelmes és ha muszáj türelmesnek lennem, nem tudom előnyösen felhasználni a rendelkezésemre álló időt. Ezért sem szeretek várakozni.

– Ha elutazhatnál egy országba, melyik lenne az? Miért oda mennél el? Milyen helyeket látogatnál meg? Olyan turista lennél, aki bejárja a látványosságokat vagy pedig inkább egy másfajta oldaláról néznéd meg az országot?

Nincs konkrét elképzelésem, hogy melyik országot ismerném meg bensőségesebben; legszívesebben az összeset. Azért szeretek más helyen lenni, ami nem az otthonom, mert ott (bárhol is legyen az az ’ott’) mindenhez másképp állok hozzá, a reggeli koránkelésekhez; mert tudom értékelni, hogy enyém az egész nap és így minél több mindent nézhetek meg, tehetek magamévá, legyen az a sarki kisbolt, a közeli folyó, a helyi emberek arcai, ’ott’ minden érdekel, vagyis mindent érdekessé tudok tenni saját magam számára. Igazából, szeretnék ehhez a helyhez is így állni, hisz attól függetlenül, hogy már több, mint 17 éve itt élek, előfordulhat, hogy kevesebbet tudok erről a helyről, mint ahol csak pár napot töltöttem.. De egyszerűen valahogy nem érdekel az, ahol vagyok, a lényeg, hogy máshol legyek, ahol egy perc sem tűnik kihasználhatatlannak, bármerre nézhetek, bárkire.

Ha élhetek egy konkrét példával, akkor belföldön például már túlságosan is vonz a főváros. Ott képes vagyok napi 30-40 kilométert beletenni a lábamba, órákon át üldögélni a Duna parton, elmenni múzeumokba (amit itthon körülbelül egy alkalommal sem tettem meg), fotózgatni, önfeledten mosolyogni, ott nem igazán érdekel a környezetem, mert úgy érzem, mintha a város komplett szennyezett atmoszférája a vénáimban csorogna és boldogsággal tölti el a testem, ez az amivel ki tudom fejezni a számomra kevésbé ismert városok felé való szenvedélyemet.

Mi a legnagyobb álmod? Mit szeretnél elérni az életben?

A legnagyobb álmom talán az, hogy egy napon egyszeriben történik velem egy olyan (akár láthatatlan) drasztikus változás, ami megváltoztatja az egész élethez való hozzáállásomat, és a változás alatt nem testi, fizikai, vagy negatív élményt értek, hanem valami megfogalmazhatatlan fejben lévő ’bekattanást’ (ami nekem nem egyenlő a megőrüléssel), ami ha nem is érteti meg velem az egész életet, de attól a pillanattól kezdve pontosan tudom, hogy mit akarok, mit fogok tenni a hátralévő időben, el tudok vonatkoztatni minden lényegtelen kicsinységtől és csak az fogja lefoglalni az elmémet, ami igazán fontos. Ez egy elég fura ’álom’, ha egyáltalán nevezhető annak, mármint inkább az álom, mint éjszakai emlékképek megfelelő erre az összetett teóriára a jövőbeli tervek-álom helyett, viszont én erre várok, és hogy most ide leírtam a várok szót, valamilyen szinten, kicsit közelebb kerültem annak megértéséhez, hogy miért érzem elpocsékoltnak a napjaimat. Mindig csak ez az örökös várakozás. Kávé nélküli elhangolt holnapok. 

Sokat gondolkodtam rajta, miért is olyan nehéz megírnom Virágról a befejezést, aztán rájöttem, hogy azért, mert sok mindenben hasonlít a gondolkodásunk. Egészen érdekes, hogy egy másik ember története által valaki mennyire képes önmagát meglátni, úgy igazából, és milyen tapasztalatokkal gazdagodik általa. 

Köszönjük szépen Virágnak a válaszokat!

 

 

 

Szerző:

Bóbics Veronika
Csendből vagyok és átbeszélgetett éjszakákból. Sok-sok szeretetből, és még több bizalomból. Néha azért önbizalomhiány és félelem barátaim is felbukkannak, de törekszem rá, hogy egy általam irányított diktatúrában éljünk. Nem mindig sikerül persze, de hát van nekem élénk fantáziám, fehér papírom, na meg tintával teli tollam. Ezért írok ide is. Magamról, rólunk, nektek, hozzátok. Néha talán sok banális okfejtést, de mindig csak azt, amit a szívem mondani szeretne. A világon keresztül próbálom megérteni önmagamat, de néha elkap egy gyorsan jövő orkán. Azért persze mindig újra megpróbálom, hiszen ez tesz igazán boldoggá.

Szólj hozzánk!

A weboldal sütiket (cookie-kat) használ, hogy biztonságos böngészés mellett a legjobb felhasználói élményt nyújtsa. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás