Óvodám
kicsi Vagyok a közeledben.
Most tanulok látni,
beszélni, meg járni.
Mikor elindultam,
kapkodva, esetlen szedtem a lábam,
hogy elérjem a buszod, mivel érkezel.
Szapora léptek aprózódásával próbáltam fennmaradni
a száguldó földgolyón,
mit azért gyorsítottam fel,
hogy hamarabb megérkezz hozzám,
hogy titkolhassam előtted mennyire vártalak.
Ölelésedbe kapaszkodtam az ingatag pillanatot,
hogy ne lásd a vágyat, mit szépeddel belém rendezel,
hogy tekinteted lepörögjön vállamon a gátas könnyek felett,
mialatt lélekgagyogások esetlenednek a számon,
a szívdobolásod ritmusán.
Van ez így
Nincs mit kezdenem ezekkel a bármennyire is napokkal.
Mert bármennyire is tervezel, késő.
Elfogytak a hétköznapok a cukorral együtt,
a múlthavi kávé mellett.
Azt mondják,
„semmi sem vész el, csak átalakul”
dőzsöléssé, vagy levegőhiánnyá.
Ma reggel van, holnap este.
Az óra meg( )állt.
Elhasználtam belőle az összes időt,
tudom, ez a nap is elfogyott,
tegnap nagy voltam,
mára meg kicsi maradtam.
(Úgy látszik.)
Magamat is elfogyasztom,
de szerencsére a sarki boltban minden kapható.
Akkor várj meg, kérlek, örök élet,
lelépek az üzletbe egy kis Istenért.
Írta: Balázs Gáspár-Emil Kiemelt kép: pexels.com