Becsuktam a szemem és újra ott voltam. Mindig, mikor megérkezek ide, úgy érzem, nem létezhet más világ ezen a helyen kívül. Hívhatnám csodavilágnak is, de nincs ilyen. Világ van. Ennek magában kell csodának lennie. Ez az erdő az én világom. Ami csoda.
Lassan és puhán lépdelek a fánk felé. “Amifánk”. Csodafa. Nem. Világfa.
Akármennyi idő is telt el, nem változott semmit.
Nem sietek, elvégre mindig is ide vágytam. A hatalmas fák rengetegébe, amik között olyan pirinyónak tűnök, ide, ahol annyi a fény.
Tudod nem arra a hajnali, alig derengésre gondolok most, de nem is arra mikor már delel a nap. Arra a sárgásvörösre. Az csodaszép. Az első sugarak mindig ilyenek reggel, emlékszel?
Közben megérkeztem a hintámhoz. És erre? Erre emlékszel? Ócska, sietve összeeszkábált fahinta, amire mégsem fél az ember ráülni.
Már rajta is vagyok. Hátrahajtom a fejem. Olyan óriásiak ezek a fák. És ez a fény…gyönyörű. Hívogat.
Én pedig most sem tudok ellenállni neki. Félénken rád nevetek.
“Ugye löksz?”
Mindig is te engem. Ilyenkor olyan különlegesnek éreztem magam. Most sincs másként.
Szállok. Egyre közelebb a fényekhez. Az egész világ egy nagy fény, villódzás meg boldogság.
Magasabbra!
Forrás: pinterest.com
Egy idő után viszont elfog az ismerős félelem. Ki fogok zuhanni.
“Állj meg! Kiugrok, ha nem hagyod abba!”
De te csak űzöd tovább a hintámat és vele engem is. Tudod, hogy sosem mertem kiugrani. Fáj. Állítólag.
Könnyes szemmel szorongatom a kötelet. Le fogok esni. Már tekeredik is a kötél, érzem, hogy kilengek.
“Félek. hallod?”
A fényre is kiértem. Nincs itt semmi, csak a fák vöröslő koronája. De ez nem a mi erdőnk. A miénk lenn van. Nem a mi fánk.
Vagy csak mi láttuk ezt odalentről olyan varázslatosnak?
Csak azt tudom, hogy itt semmi sem az. Nincsenek itt a csábos napsugarak. Elszöktek.
“Kérlek állj le és ne löködj tovább!”
