panzió a Holdon

panzió a Holdon

Négy évvel ezelőtt kirohantam a bíróság épületéből, és egészen a város széléig szaladtam; a kietlen, végeláthatatlan, örökké tartó rétre.
A magányos, lelkileg szétszakadt időszakomban, ha egyedül akartam lenni, döntést kellett hoznom vagy felejteni akartam – mindig elsétáltam az elhagyatott hídig, megnéztem a berozsdásodott vonatsínpárt, ahogy párhuzamosan futnak egymás mellett, mint két örök társ. Felugrottam felváltva rájuk, egyensúlyozva emeltem egyik lábamat a másik után, még a gazokat sem kerültem ki, amik odanőttek, mióta nem jár vonat arrafelé. Ez így volt lakályos. Közben az életen gondolkoztam, meg azon, hogy akkor ez most a világvége-e itt, a hídon túl. Meddig kell menni, hogy elérjek egy hatalmas, rozsdás kapuig, és ott legyen egy tábla, hatalmas piros felirattal: „Viszlát, élet. Köszöntünk a világvégén.”

Azon a februári napon nem az életen gondolkoztam, hanem a halálon. Számtalanszor átgondoltam, miközben a poros utakat róttam, és mindig ugyan oda értem vissza: születésünk napjától mindig egyre közelebb jutunk a halálhoz. Azért jövünk a világra, hogy a végén – nyomot hagyva magunkból valakiben vagy sem – mindent itt hagyjunk. Bármit viszünk véghez az életben, lehetünk írók, régészek, orvosok, gyilkosok, kábítószertől függők – a vége mindenkinek ugyan az.
Feltettem magamnak az örök kérdést: „Mi végre jövünk a világra?” A válasz az, hogy meghaljunk?

Az élet tényleg egy ilyen játék lenne, amit csak halállal hagyhatsz abba? Itt nincs olyan, hogy kiszállok, megnyomok egy gombot, belepakolom az emlékeimet, a szeretteimet, a fontos cuccaimat egy hátizsákba, felszállok a vonatra, elmegyek egy másik helyre, kipakolom a dolgaimat, és minden folytatódik tovább, ott ahol abbahagytam, csak máshol.

Nincs aranyközépút. Pedig lehetne.
Mondjuk a Holdon. Egy panzió a Holdon. Ha nem akarsz már tovább létezni, akkor felköltözöl a Holdra, és azzal kihúzod magad az élők sorából, de nem a halál vet véget az életednek, hanem a Hold. Ott kialakíthatod magadnak a saját Hold-világodat. Mindenkinek lenne egy Holdja. Néha kapnánk egy listát, hogy kik jöttek fel – ha akarnál találkozni valakivel, akkor tudsz, ha nem, megnyomsz egy gombot, és sosem látja meg a Holdadat.

Ha létezhetne panzió a Holdon, akkor nem rémítene meg annyira a gondolat, hogy egyszer már nem leszek. Nem lenne gombóc a torkomban, amikor arra gondolok, hogy vajon hány napig, hétig lesz ott az űr a szeretteim szívében, ha távozom a létből. Nem merengenék görcsösen azon, hogy mi van, ha senkiben nem sikerül nyomot hagynom, és egy fél órás ceremónia után egy lábnyomom sem marad a Földön.

Panzió a Holdon. Itt lenne a legfinomabb a kakaó, és a legomlósabb a teasütemény. Itt innám a legfinomabb jégkását, és a tejbedarának mindig olyan íze lenne, amilyet csak a nagymamám tudott csinálni nekem. Itt lenne a legcsodálatosabb a tél: hatalmas hópihékkel, csodaszép jégvirágokkal. A kandalló tűzében egyszarvúak táncolnának.
Ha kiülnék a Holdam tetejére, megérinthetném a szivárványokat, a bárányfelhőket és a csillagokat.
Ez lenne a tökéletes Hold-élet.

Panzió a Holdon. Én ott szeretnék világvégét.

(Ezt az írást Madnessnek ajánlom, akivel 6 éve bérelek szobát a Hold-panzióban, és együtt várjuk, hogy beköltözhessünk.)

Szerző:

Könyvekben élek. Az írók, és a műveik szereplői gerjesztik nekem a komfortos világomat, ahol én jól érzem magam. Azt hiszem, ha nem egy ilyen múlt lenne mögöttem, mint amilyen van, most nem értékelném az apró dolgokat, nem írnék, és nem lenne egy könyvjelzőm ,,A KÖNYVEK NEM BÁNTANAK" felirattal.