Papírhajón bolyongtunk az EFOTT-on – Interjú a Margaret Islanddel

Papírhajón bolyongtunk az EFOTT-on – Interjú a Margaret Islanddel

Ahogy tavaly is, idén is elcsíptük a Margaret Islandet egy interjú erejéig, mert kíváncsiak voltunk, mi történt velük a tavalyi EFOTT óta. A srácok hatalmas szeretettel fogadtak minket, elképesztően jó hangulatban zajlott a beszélgetés. Ezúton is köszönöm Lábas Vikinek, Füstös Bálintnak és Törőcsik Kristófnak, hogy időt szakítottak ránk.

Hogy érzitek magatokat itt, az EFOTT-on? Tavaly még voltak aggályaitok azt illetően, hogy esetleg kifütyülnek titeket. (Természetesen ez nem történt meg sem tavaly, sem pedig most.) Idén nagyobb magabiztossággal jöttetek zenélni az EFOTT-on bulizóknak?

Viki: Szerintem a félsz azért mindig megvan, hogy milyen lesz, meg sosem tudjuk, hogy mennyien lesznek, és akik itt vannak, milyenek, hogy fogadnak minket. A színpadon az pörgött a fejemben, hogy annyira más, amit mi csinálunk, és ellentmond minden fesztiválzenekarnak akik sikeresek, hogy ezt nehezebb befogadni szűz füllel. De szerintem nagyon-nagyon jól sikerült a mostani koncert, és azt éreztem, hogy egyre többen elfogadnak minket, egyre többen, élvezik a zenénket, és megtalálják azokat az értékeket, amiket annak idején mi kitaláltunk, hogy szerintünk ez értékes és ezt kell képviselni. És ez egy tök jó érzés, úgyhogy én nagyon jól éreztem magam, és remélem más is. És tök sokan lettünk.

Bálint: Igen, és szerintem tök jó, hogy ha egy kicsit máshogy tudunk egy-egy dalt eljátszani.  Ma volt 3 vendégünk is – Felcser Máté, Meszi és Jumo Daddy – velük együtt adtuk elő az EFOTT Himnuszát. Már a korábbi koncertjeinken kérték is hogy játsszuk el, és velünk együtt énekelték, de most érkezett meg igazán a dal, mert helyben vagyunk. Szerintem tök jól sikerült.

DSC01142

 

A következő kérdésem pont ehhez kapcsolódik, mondjátok milyen érzés az, hogy tavaly még aggódva álltatok a színpadra, most pedig a fesztivál himnuszát is ti csináltátok (Felcser Máté és Jumo Daddy közreműködésével). Hogy éltétek meg, hogy titeket kértek fel erre a feladatra? Mesélnétek arról, hogy zajlott a munka?

Kristóf: Januárban kaptuk a felkérést, amikor Vikiéknél alkotótáboroztunk – elvonultunk két hétre – és hát óriási megtiszteltetés volt, teljesen odavoltunk, hogy ez így most tényleg megtörténik velünk. Utána volt egy megbeszélésünk, ahol találkoztunk a Gáspárral, kiderült, hogy mennyire érzi, hogy milyen aggályaink vannak azzal kapcsolatban, hogyan lehet egy olyan dalt csinálni, ami mindhárom fél számára elfogadható.

Bálint: Kicsit akusztikus, kicsit elektronikus, és közben van benne egy rap betét is, tehát ez alapvetően három teljesen különböző világ találkozása.

Kristóf: És azt gondolom, hogy ez tök jó, hogy arra gondoltak, hogy ez a Margaret Islnad-es íz, amit mi képviselünk, az megfér ebben a dalban.

Mondhatjuk azt, hogy nagyon fiatal zenekar vagytok, és gyakorlatilag berobbantatok a köztudatba. Két és fél év alatt olyan sikereket értetek el, amelyeket mások 6-7 év után sem. Szerintetek minek köszönhetitek a sikereteket?

Viki: Igazából ezt nem lehet megmondani, mert amellett, hogy nagyon-nagyon sokat dolgozunk és ez az életünk, és 0-24-ben ezen kattogunk, amellett szerintem nagyon nagy szerencse is kell hozzá, és az, hogy tudj élni a szerencsével, és azzal, amit az élet ad. Tehát a szerencsefaktor is baromi nagy, főleg, hogy ilyen fiatal zenekarként el lehet ilyeneket érni. De aki jobban ismer minket, az tudja, hogy kiskorunk óta ezt csináljuk, ez az életünk, ezért hajtunk, hogy ez egyszer összejöjjön. A Fonogram-Díj nekünk egy hatalmas álom volt. Ez egy olyan elismerés a szakma részéről – mivel ez az egyetlen hazai szakmai díj jelenleg – ami egy olyan visszaigazolás volt, hogy még többet kell dolgozni és jó úton vagyunk. Tehát ez nem azt jelenti, hogy odaértünk valahova, hanem hogy elkezdődött valami. Tehát ezzel kezdődött el.

Bálint: Igen, igen, szerintem addig jó, amíg ezeket a díjakat úgy kezeljük, hogy nem ezekért küzdünk, hanem, hogy ezek az utunkon csak megerősítések, és ösztönző dolgok arra, hogy még keményebben dolgozzunk. De első sorban továbbra is a magunk- és a közönség öröméért zenélünk.

DSC01143

Mint a 2016-os év felfedezettjei, mondjátok, mit tanácsolnátok azoknak a művészeknek, akik még a szárnyaikat bontogatják?

Bálint: Pont volt egy közönségtalálkozónk a koncert előtt, és ott is felmerült már a kérdés. Én azt mondtam, hogy szerintem nagyon fontos, hogy nézzenek meg más zenekarokat, és nagyon figyeljenek egymásra, mert mindenkinek a jó-és rossz tulajdonságaiból is lehet tanulni. Amikor én elkezdtem zenélni nagyon sok zenekart végignéztem a színpad széléről, és mindig tanultam belőle valamit. Ez az egyik dolog. A másik, meg amit Viki mondott, hogy az a munka, amit elképzelnek, azt szorozzák meg tízzel-százzal és még rakjanak hozzá egy kicsit. És nagyon sok alázat kell hozzá, mert ez egy nagyon kemény szakma. Rengeteg munka, amíg eljutunk addig, hogy a színpadon csak jól kell éreznünk magunkat.

Kristóf: Nekem még az jutott eszembe, hogy ha már egy kicsit meglódul a szekér és elkezd egy zenekar felfutni; a dolgok, amik megtörténnek az adott zenekarral. Fontos, hogy a tagok úgy éljék meg, hogy az nem feltétlenül evidens. Hogy minden, amit elérünk amögött nagyon sok munka volt, és ezt kezeljük a helyén. Tehát nagyon fontos az, hogy mindig mindent a helyén kezeljünk. Szerintem ez a legfontosabb.

DSC01200

 

 

Szerző:

Rose

“Amikor 5 éves voltam, anya azt mondta a boldogság a kulcs egy szép élethez. 6 évesen, amikor iskolába mentem és megkérdezték, mi akarok lenni, ha nagy leszek, azt írtam: “boldog”. Azt mondták, hogy rosszul értelmeztem a kérdést. Azt mondtam, rosszul értelmezték az életet.”
/John Lennon/

Szólj hozzánk!