Lélegez. Fotoszintetizál.
Csak lenne végre csönd. Csak állna meg végre minden.
Pörögnek. Pörgünk. Nincs menekvés.
Nincsenek kiutak.
A színpacákban meg a finom élekben keresem a megoldást.
Elveszek a részletekben
Rengeteg kacat.
Szórjunk mindent ki az ablakpárkányról.
Tenni kéne valamit.
Erősen, meg kitartóan küzdeni.
Elhinni, hogy képesek vagyunk rá.
Nem is..
Hogy Én képes vagyok bármire is.
Ami eddig volt, az értéktelen.
Asztalra tenni?
Hazugság.
Ömlök, ömlök, és mégsem mondok semmit.
Most én is ilyen vagyok.
Csak egy kicsit kéne csöndnek lennie, csak egy kicsit hallgathatnám a saját szívem taktusát.
Talán ott nem lenne zörej.
Talán akkor kiléphetnék a bodrok meg csipkék alkotta valóság kapuján valami tisztába.
Valami igaziba.
Kép forrása: pinterest.com
Túl sokat érzek.
Túl keveset vagyok képes elfojtani.
Talán igazam volt, mikor hitetlenül álltam a fölött a nagy gödör fölött, amibe a fájdalmaim toltam bele. Hogy én még ezt sem érzem meg.
Mint mikor a háztartási szemetet, cserepeket mind beletolják egy összedülőfélben lévő pincébe.
Kitölti, aztán meg rászakad az egész.
Most velem is megtörtént.
Erősnek kéne lenni.
De mintha egy nagy aranyszínű pörgőhintán ülnék. A fiúk szoktak így pörgetni mindig a játszótéren.
Esedezem a kegyelemért. Émelyeg a fejem meg a gyomrom.
„Fejezzétek be…!” – kiáltom, de csak a fák törzsét meg a köztük lévő gyepet látom egyre elmosódottabban.
Erősnek kéne lenni.
Kiugrani sose mertem, derékba vágott volna a következő ülés.
Ezért csak kapaszkodom erősen a korlátba. A láncot már régen nem lehet befűzni a helyére.
Émelygek és tudom, hogy te sem menthetsz meg.
Se engem, se minket.
Léteznek felsőbb hatalmak és én csak tehetetlenül szorítom a az ülésemet.
Zokogok, rimánkodom, erősnek tettetem maga, nevetek?
Egyre megy.
Azt hiszem elvesztünk.
Tengerészek vagyunk a sűrű márványfellegek alatt. Fojt. Ugorni kéne, de nincs hova.
A vihar pedig közeleg.
