– Most mihez fogsz kezdeni?
– Átszabom a túl nagy álmaimat, úgy is lóg rajtam már az összes.
– És aztán? Ideje lenne felnőni, nem gondolod?
– De hát ott vannak a felhők. Velük mi lesz, ha én felnövök?
– Csak tovább úsznak az égen. Ennyi.
– Én ezt nem hagyhatom! Nekem fel kell ülnöm rájuk! Ki fogja őket komolyan venni, ha én nem?
– Komolyan venni? Hiszen te soha semmit nem veszel komolyan. Olyan vagy, mint a szélfútta papírdarabok. Ide-oda csapódsz. Táncolsz, de a landolásod sosem elegáns.
– Szeretek táncoló papírfecniként keringni. Őket senki nem érti meg. Pedig több titkot őriznek, mint a színes feliratok, amiket megbabonázva néznek az emberek az utcákon.
– Nem tudsz te semmit. Végül mindenki azt akarja, hogy megértsék.
– Pedig nekem bőven elég, ha velem ugrálnak a felhőkön.
– Buta, naiv kislány. Megint olyanra vágysz, ami elérhetetlen?
– Nem érted. Már rég az enyém. Mindig is az enyém volt.
tumblr.com
