Ahogy egy ismerős kabát suhan el a lámpaoszlop mellett,
megannyi pillanatkép éled újra, s még többet az idő elfed.
Azt mondtad, Párizsban nem sírnak a fák, sohasem könnyeznek,
de néha a késő esti fénysugártól lombjuk fájdalommal görnyed meg.
A színek játéka a pocsolya vizén egy pillanatra megáll, rest marad,
amerre kopognak lépteid, a város megdermed, ha tovatűnsz, elhalad.
Esernyővel a kezedben, kalap mögött járod a körút utcákat szüntelen,
a szerelem viszonzás nélkül csak belső vihar, értelmetlen küzdelem.
Indiánmintás ruhádon a szőke fény pihen, olykor-olykor megremeg,
kémlelő tekintettel csodát vetnek rád – a némalétű emberek.
Míg a kávét ajkadhoz emeled két kezeddel, forró gőz, ismerős illat,
mint levél a harmatcseppet, szépen, lassan elringat.
Kávéházi jazz hangja oson a Montmartre meredek hátán,
s a húszas évek buja alkoholmámora keringőzik árván.
Tébolygó füst cigarettád végéről elillan, mint homályfelleg körbevesz,
Párizsban nem sírnak a fák, most mégis hullatják a könnyeket.
Írta: Konc Alexandra
Kiemelt kép: http://www.pexels.com
