Post it!-Emlékezni kötelező

Post it!-Emlékezni kötelező

Héja nász ez. Vagy valami különös körforgás, amiben az ember bele-beletép a másikba, csak a fájdalom és az élvezet kedvéért. Aztán meg minden seb, ami összehúzza a húst valami vékony, sápatag heggé vonaglik. Emlékeztető, hogy volt egy csata ismét. Kicsit drasztikusabb, mint egy beállított figyelmeztetés, vagy mint néhány Post it a falakon, és éppen ezért jó. Mert nem hagy felejteni. Emlékeztet rá, hogy egyik nap még erős vagy, a másik napon pedig fáradtan húzódsz meg egy sarokban a sebeidet nyalogatva.
Kitalált mese ez az egész. Az asztal, meg a rádió, és a poharak. Mert én most itt vagyok a redőnnyel sötétített szobában, te valószínűleg néhány kilométerre tőlem az öledben egy laptoppal nekem küldöd az üzeneteket. Mi mégis valósak vagyunk. Te is, és én is. Hús-vér emberek fájdalmakkal és békességgel, szeretettel és gyűlölködéssel.
Te vagy, meg én vagyok, meg mi vagyunk. Mint egy régi nyelvtanóra leckéjében. Csak meredten nézlek ebben a kócos derengésben, és csodálom, hogy itt vagy. Hogy nem mentél el akkor sem, mikor megérdemeltem volna. Karod a hátamon nyugszik, figyelem, ahogy a levegő halkan jár-kel a tüdődben. Hiányoznál, ha nem lennél. Minden csak veled teljes. Még az a pohár is, ami félig üres. Vagy félig teli…
,,Bár lennék szög a falban, mi némán és érzéketlenül figyel.
Lennék összegyűrt napilap a kosárban, amit végül senki nem olvasott el.
Bár lehetnék pohárra száradt kakaócsöpp, amit később lemos a forró víz,
Vagy föld a virágcserépben,vagy fotón egy boldog ,,csíz” .
Csak mosolygó fej ne legyek hamis mondatok végén,
Csalódott sóhaj a párnába az éjszaka közepén.
Nem akarok keserű kávé lenni, ami rossz ízt hagy a szájban,
Sem a piros köptető, amit vényre kapni a gyógyszertárban.
Azt hiszem, csak ennyi mára, a pókot hagyom a plafonon.
Lábaival hagy kaparja a festéket a falakon.
Az aprót a gyűjtőhelyre teszem, a kis japán mintás tárcába,
Majd kitotyogok néhány korty vízért a konyhába.
Nem akarom, hogy ez a nap tovább nyúzza a testem.
Fáj a torkom. Azt hiszem, megint visszaestem…!”
Ferdinand Doscianna

Ferdinand Doscianna

Szerző:

Káposznyák Viktória
Hogy ki vagyok? Féltorz gondolatfoszlány. Lázongó lámpafény és remegő szél a redőnyöd alatt, egyenes, fehér vonal az út aszfaltján. De lehetek tünékeny érintés, rebbenő szív, haragos tekintet. A könyvekkel, ó azokkal mindig szerettük egymást. A töretlen gerinceket, a könyvjelzőket a párna alatt, a Times new roman-t és a Helvetiat. Legtöbben azt mondják, limonádé, amit olvasok de ha meglátsz az utcán egy vörös loboncot, és egy arcot, amit szeplő tarkít minden évszakban, akkor tudd, hogy az csak én vagyok. Lapok között élő szívdobogás.

Szólj hozzánk!

A weboldal sütiket (cookie-kat) használ, hogy biztonságos böngészés mellett a legjobb felhasználói élményt nyújtsa. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás