Héja nász ez. Vagy valami különös körforgás, amiben az ember bele-beletép a másikba, csak a fájdalom és az élvezet kedvéért. Aztán meg minden seb, ami összehúzza a húst valami vékony, sápatag heggé vonaglik. Emlékeztető, hogy volt egy csata ismét. Kicsit drasztikusabb, mint egy beállított figyelmeztetés, vagy mint néhány Post it a falakon, és éppen ezért jó. Mert nem hagy felejteni. Emlékeztet rá, hogy egyik nap még erős vagy, a másik napon pedig fáradtan húzódsz meg egy sarokban a sebeidet nyalogatva.
Kitalált mese ez az egész. Az asztal, meg a rádió, és a poharak. Mert én most itt vagyok a redőnnyel sötétített szobában, te valószínűleg néhány kilométerre tőlem az öledben egy laptoppal nekem küldöd az üzeneteket. Mi mégis valósak vagyunk. Te is, és én is. Hús-vér emberek fájdalmakkal és békességgel, szeretettel és gyűlölködéssel.
Te vagy, meg én vagyok, meg mi vagyunk. Mint egy régi nyelvtanóra leckéjében. Csak meredten nézlek ebben a kócos derengésben, és csodálom, hogy itt vagy. Hogy nem mentél el akkor sem, mikor megérdemeltem volna. Karod a hátamon nyugszik, figyelem, ahogy a levegő halkan jár-kel a tüdődben. Hiányoznál, ha nem lennél. Minden csak veled teljes. Még az a pohár is, ami félig üres. Vagy félig teli…
,,Bár lennék szög a falban, mi némán és érzéketlenül figyel.
Lennék összegyűrt napilap a kosárban, amit végül senki nem olvasott el.
Bár lehetnék pohárra száradt kakaócsöpp, amit később lemos a forró víz,
Vagy föld a virágcserépben,vagy fotón egy boldog ,,csíz” .
Csak mosolygó fej ne legyek hamis mondatok végén,
Csalódott sóhaj a párnába az éjszaka közepén.
Nem akarok keserű kávé lenni, ami rossz ízt hagy a szájban,
Sem a piros köptető, amit vényre kapni a gyógyszertárban.
Azt hiszem, csak ennyi mára, a pókot hagyom a plafonon.
Lábaival hagy kaparja a festéket a falakon.
Az aprót a gyűjtőhelyre teszem, a kis japán mintás tárcába,
Majd kitotyogok néhány korty vízért a konyhába.
Nem akarom, hogy ez a nap tovább nyúzza a testem.
Fáj a torkom. Azt hiszem, megint visszaestem…!”