postcard from Oslo

postcard from Oslo

Az álmok kifakulnak szürkévé, ha valósággá válnak. Talán. Én azt nem érem meg. Mindig más kell. Rájöttem, hogy ahova el akarok jutni, azt mindig egy lépéssel előrébb rúgom. Csak így. Könnyedén. Tehát a cél, mint olyan nem is létezik.

Az embernek üresebbnek kellene lennie, hogy mindent be tudjon fogadni. Legszívesebben mindenkit elhoznék ide Oslóba, hogy ki tudják magukból kaparni az utolsó darabkáját is annak a megkövült létnek, amit évek óta élnek. Egy hatalmas fenyőfa alatt elásni örökre, és nem csinálni semmit utána, csak élni. Tompává válnak a távolságtól az érzések. Ha lehetne, semmit nem folytatnék az otthoni dolgaimból. Senkit nem szeretnék tovább. Mint egy sirály, csak messze repülnék, és ez tenne boldoggá. Ez tenne teljessé. Sokszor kötelességünknek érezzük, hogy tegyünk valamit másokért, vagy megszakadunk, hogy a tökéletes korlátaink között élhessünk. Pedig közben pontosan az igazi lét esszenciáját veszítjük el. Szétporlad a markunkban. Meg sem tudjuk, hogy valamit elveszítettünk. Bedarál mindenkit az élet. Olyan könnyedén adjuk át magunkat neki, mert azt látjuk, hogy mindenki ezt teszi.

Mi változik bennünk, mikor elhagyjuk az országot? Vajon jelen tudunk lenni igazán? Sokszor hallani, hogy az emberek kimerültebben térnek haza egy-egy nyaralásról, kirándulásról. Pontosan az ellenkezőjét élik át annak, amit el szerettek volna érni. Ugyanakkor néhány olyan kivételes esetről is hallani, akik teljesen kicserélődnek, és mire hazaérnek, az életük gyökeresen megváltozik. Talán nem is tudatosan, egyszerűen benne lebegnek abban a csodában, amit képesek még kincsként őrizgetni.

Emlékszem, hogy Norvégia teljesen elvarázsolt. Mikor még ott voltam, már akkor is azt féltettem, hogy vajon ez meddig marad meg bennem. Ez a szárnyalás. Meddig lehet erre vigyázni? A fények feltöltenek. A hűvös szél átmos. A fjordok vize óvatosan semmisít meg bennem minden régit, minden hasztalant. Vajon mennyi idő után mocskolódik be majd otthon a lelkem?

Úgy érkeztem meg, hogy a számtalan rám telepedett emberi kapcsolat végre-valahára leszakadhasson rólam. Hogy szerezzek magamnak egy tiszta lapot, amire csak a hatodik napon mertem írni. Pontosan olyan az életem, mint ahogyan itt élnek az emberek. Végletek közt ugrálok. A több éves kiüresedett emberi kapcsolatok és a pár órába sűrített tökéletes mámor hasztalan égése, elsorvadása között. Nem tudnék választani, így eldobom inkább az összeset.

Mialatt kint voltam, Hajnival folyton párhuzamot vontunk, hogy neki Hollandia adta ezt. Egy új kezdés lehetőségét. Még nem látta pontosan, de tudta, hogy ezt a sok élményt, mind meg kell őriznie, és a lehető legjobbat kihozni belőle. Tudatosan persze nem sokat kezdhet vele az ember. Nézegetheti a képeket, vagy felidézheti az emlékeket. Talán a belső tisztaság megőrzése az egyetlen, amit tehetünk. És valóban, a lendület nem állt le. Hozta magával az élet, az újabb kis töltéseket. Ő meg csak felhelyezte a kis képzeletbeli polcára, és tudta, ez az az út, amit mindig is keresett. Mikor egy hatalmas parkban szusit ettünk a fűben, és a felhőket bámultuk, ő már akkor azt mondta nekem, hogy most én következem. Tudta, hogy ha hazaérek megtalálom, azt amit kerestem.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Máig nem tudom, hogy a hűvös szél, vagy a fjordok vize tette-e, de tényleg így lett. A boldogság mellém szegődött, és vigyázok rá, minden egyes nap. Mert tudom, hogy így kell tennem.

Viszont sokan így is képesek csapdába esni. Ezeket az érzéseket nem érdemes egy adott országhoz kapcsolni. Nem azért leszel boldog, mert visszamész oda, ahol egyszer már az voltál. A legtöbben itt rontják el. Arra vágynak, ha odaköltöznek, akkor majd minden tökéletes lesz. Elrohannak az élet megélése, a folyamatos jelenlét mellett. Nem hiszek abban, hogy az ember egyedül is lehet boldog. Az élményeket igenis meg kell osztani valakivel. De abban hiszek, hogy semmi nem egyszerű. Semmi nem lesz működőképes magától. Mindenért dolgozni kell, alakítgatni. Megélni és csodálni. Legyetek büszkék arra, ahol most tartotok, de merjetek álmodni is, és tenni érte.

Itt nem tudom, hogy az emberek hová teszik a személyes történeteiket. vagy, hogy hol hordozzák az álmaikat. Nem látom a szemük csillogásából. Otthon mindenki gyászolja azt amit valaha megálmodott, eltervezett, kigondolt. Gyávák voltak a tettekhez. Itt az emberek falakat építenek, de fogalmam sincs, hogy ők tudnak-e róla, vagy hogy megnyílnak-e majd valakinek. Aztán néha kiégetik magukat, kifordulnak. Szemérmetlenek lesznek két teljes napig. Belerohannak a szökőkútba. Ízléstlenül provokálják egymást, de legalább akkor élnek. A szenvedélyt nem lehet korlátok közé szorítani, a szenvedélyt nem lehet elítélni. A szenvedély szükséges. Ahhoz, hogy az élet élhető legyen. Hogy a hét másik felében működni tudjanak. Elfogultság lenne az állítani, hogy itt jobban élnek az emberek. Mégis magával ragad a világ, és elkezd pezsegni bennünk is a vér meg az adrenalin. Egymásnak esnek az utcán az emberek, hol szeretetből, hol gyűlöletből. Lehet nem is tudnak róla, mégis pezsegnek. Úgy gondolom, hogy az elfojtás nem feltétlenül hasznos, mégis emberibb, mint az üres lélegzés, a nem-lét. Az ahogyan ostoba halakként tátognak otthon az emberek, és még csak arra sem képesek, hogy a fejüket beledugják az orruk előtt lévő vízbe. Előítéletes vagyok, tudom. De belül sírok minden olyan emberrel, aki feladta az álmait, vagy aki ahhoz is túl gyáva volt, hogy végre álmodni merjen.

Szólj hozzánk!