A múlt heti ajánló után most következzen a Viktorral készített interjúm is. Személy szerint remélem, hogy még hallunk róla, hisz egy nagyon tehetséges fiatalember, akit egyre több rajongó is követ Facebook-on.
Milyen stílusba sorolnád az alkotásaidat?
Ezt sokszor megkérdezik tőlem, nem tudom rá a választ. Azt szoktam mondani, hogy ez a „nekiülök és ahogy majd jön”-stílus. Arra törekszem, hogy bármilyen irányba is induljon el az adott rajz, mindig legyen benne meg az a valami, ami miatt magaménak érzem és úgy látom, hogy ez felismerhetően az enyém. Biztosan vannak olyan emberek, akik ebben a témában jártasabbak nálam és el tudják helyezni valahol a palettán a képeimet, de engem ez nem igazán foglalkoztat.
Kiskorodtól fogva vonzott az alkotás művészete?
Igen, talán úgy 7-8 éves koromra tudom visszaeredeztetni a dolgot, akkoriban kezdték el a hajukat tépni a tanárok, amiért az órákon mindig volt előttem egy lap amire rajzoltam. Akkor még inkább egyfajta pótcselekvés volt. Lehet, furán hangzik, de ahelyett, hogy elterelte volna a figyelmemet, pont hogy így tudtam összpontosítani az adott anyagra. Ezt aztán később felismerték a tanáraim is és békén hagytak. Mivel ez végigkísérte az iskolás éveimet, így elég sokszor kellett emiatt újra és újra birkóznom egyet az éppen aktuális tanári karral, mire mindenhol a helyére kerültek a dolgok. Kivétel volt a rajzóra, ott pont azért nem tudtam soha koncentrálni a feladatra, mert az volt a feladat, hogy rajzoljak. Én sem értem.
Horváth Viktor
Mi adja az inspirációt 1-1 alkotásodhoz?
Állapottól függően bármi és semmi. Ez hangulatfüggő. Nincs olyan, amit ki tudnék emelni, hogy ez, vagy az fixen hatással van rám. Persze én is megindulok, ha látok egy szép naplementét, vagy meghallok egy epikus zenei betétet, de az más.
Melyik képedre vagy a legbüszkébb?
Mindig másikra. Leginkább azok állnak közel hozzám, amik valamilyen érzelmet közvetítenek, mert azok szinte biztos, hogy az akkori állapotomat tükrözik. Ettől a személyes töltettől érzem őket igazán az enyémnek. Amikor rájuk nézek, azt ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor megcsap egy illat, amit már régen nem éreztél és intenzíven megrohannak az emlékek, pillanatok alatt átjár minden, amit az agyad hozzá tud kapcsolni, legyen jó, vagy rossz. Ezek a rajzok amolyan illatok a szememnek. Ez meg egy hatalmas képzavar.
Mivel töltöd a szabadidődet, ha nem alkotsz?
Csak a szokásos dolgokkal, barátnő, barátok, pihenés, úszás, meg ilyenek. Nagyon szeretem az igényes filmeket eredeti nyelven, leginkább Kubrickot és Wes Andersont. Nincs semmi extrém hobbim, nem szúrok piercinget ejtőernyős ugrás közben vulkán felett, vagy hasonló. Még…
Van esetleg példaképed, akire felnézel és inspirál a mindennapokban?
Kifejezetten példaképem a szó szoros értelmében nincs. Mindenki inspirál aki jobb nálam és úgy érzem hasonlóan látjuk a dolgokat. Az első művész akinek beleszerettem a munkáiba Egon Schiele volt, azóta is lenyűgöznek a vonalai és a színei. Az élők közül tetoválókat emelnék ki: Peter Aurisch, Müllner Csaba, Timur Lysenko, Marie Kraus és Jessica Mach. Őket nagyon szeretem.
Mesélj az alkotás folyamatáról kicsit…
Két féle módon történik nálam, de a zene mindkét esetben elengedhetetlen. Az egyik verzió, hogy egyszer csak a semmiből eszembe jut valami, amit mindenképp meg akarok csinálni. Ilyenkor nekiesek a lapnak és többé-kevésbé sikerül is, bár menet közben folyamatosan változik és előfordul, hogy teljesen más lesz a végére, mint ahogy azt az elején elképzeltem. Ilyenkor az irány nagyjából be van lőve, a tervezett kép hangulatához keresem meg a legmegfelelőbb zenét kíséretnek, hogy még inkább rá tudjak hangolódni. A másik esetben pedig ötletem még nincs, de érzem magamban az indíttatást. Fogalmam sincs az elején, hogy merre fogok menni, ezért ez kicsit hosszabb folyamat, ilyenkor le kell ásni magamban egy kicsit. Ha találok valamit ásás közben, akkor ahhoz választok zenét. Van, hogy napokig semmi eredmény, ilyenkor ott van az a kis bosszantó érzés a mellkasomban. Általában úgy 6-8 órát foglalkozom egy rajzzal, közben jó nagy kupleráj kerekedik körülöttem, egy ceruza itt, egy filc ott.
Mit jelent számodra az alkotás?
Engem kikapcsol, ellazít, közben úgy tudok dolgokat átgondolni, ahogy más helyzetben nem menne. Bármi ér – pozitív vagy negatív- ehhez mindig fordulhatok és kiadhatok magamból olyan dolgokat, amiket szóval nem biztos, hogy ki tudok, vagy ki akarok.
Milyen érzés volt, hogy a műveid szerepelhettek egy kiállításon? Mesélj egy kicsit a kiállítással kapcsolatos élményeidről.
Nagyon örültem, mikor Veres Kata megkeresett ezzel a lehetőséggel (innen is köszi). Szerintem ebben a közegben, mi mind exhibicionisták vagyunk és akármennyire is nem valljuk be néha, azért a közönség visszajelzése nagyon fontos nekünk. Bár nem ez az egésznek a mozgatórugója, de mint mindenki, mi is szeretjük, ha elismernek. Erre pedig egy kiállítás tökéletes terep. Tehetséges emberekkel együtt részt venni egy ilyenen pedig külön megtisztelő. A megnyitó jól sikerült, az egészen érződik, hogy szeretettel készült. Nagyon hangulatos, aki arra jár, ne hagyja ki. A szervezés részéről sajnos nem tudok sokat mondani, mivel elég messze lakom Aszódtól, így csak kétszer voltam a helyszínen, de úgy láttam, nagyon lelkes volt mindenki, aki részt vett benne.
Az alkotás csak hobbi, vagy iskolaszinten is műveled?
Nem nevezném hobbinak, mivel nincs választásom, hogy akarom-e csinálni, vagy sem. Muszáj csinálnom. Ugyanannyira alap része az életemnek, mint mondjuk a táplálkozás. Ha nem eszel, fizikailag épülsz le. Ha nem alkotsz, akkor érzelmileg. Persze ehhez ilyen beállítottságúnak kell lenni.
Mik a jövőbeli terveid a művészettel kapcsolatban?
Fejlődni, amíg a képességeim engedik. A tetoválással kacérkodok már pár éve, eddig mindig akadt valami ami miatt nem vágtam bele, de most úgy néz ki ez változni fog. Rövid távú terveim között mindenképp ez szerepel az első helyen. A hosszú távúak közül pedig egy kis kunyhó Izlandon, villámgyors internettel és egy pizzériával a közelben.
