Nem igazán szerettem a tanulmányaim során Radnóti Miklóst. Valahogy más költők töltötték ki a figyelmemet. Aztán később megszerettem. Nemrég például a Tajtékos ég című versét.
Feledni kellene, de én
soha még semmit sem feledtem.
A holdra tajték zúdúl, az égen
sötétzöld sávot von a méreg.
Cigarettát sodrok magamnak,
lassan, gondosan. Élek.
S halvány emlékeim vannak arról, hogy az Éjszaka című költeményét mondogatjuk, egyre gyorsabban és gyorsabban, mintha kergetnének minket. Alszik a szív és alszik a szívben az aggodalom, alszik a pókháló közelében a légy a falon; csönd van a házban, az éber egér se kapargál, alszik a kert, a faág, a fatörzsben a harkály, kasban a méh, rózsában a rózsabogár, alszik a pergő búzaszemekben a nyár, alszik a holdban a láng, hideg érem az égen; fölkel az ősz és lopni lopakszik az éjben. Majd újra: Alszik a szív és alszik a szívben az aggodalom… A mai napig csak gyorsan pergő nyelvvel tudom elmondani ezt a versét.
Végül van három csodája, melyet nagyon megszerettem, és örök nyomot hagytak bennem.
Nem tudhatom… Ha ezt a verset olvasom, kicsit még mindig elhiszem, hogy a szülőhazámért érdemes küzdeni és összefogni érte. Radnóti Miklós az egyik a régi költők közül, aki még mindig vissza tudja csempészni belém a hazaszeretetet.
Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Mióta Ágnes Vanilla megzenésítette a Sem emlék, sem varázslatot, kitöröletlenné vált az elmémből. Volt idő, amikor minden nap meghallgattam, és minden egyszer azon gondolkoztam, hogyan tudta az első két sort így megírni. Folyton visszatekertem a lejátszót és énekeltem: Eddig úgy ült szívemben a sok, rejtett harag, mint alma magházában a négerbarna mag. Minden sorát átéreztem és elhittem, mégsem féltem, hogy ,,magamban élem át már mindazt, mi hátravan”.
A számomra legkedvesebb versét hagytam utoljára. Emlékszem, csillagos ötösre mondtam fel, és még akkor is azt éreztem, hogy szebben kellett volna. Természetesen a Tétova ódáról beszélek. Gyarmati Fanni. Régen, az irodalom órák alkalmával semmit nem éreztem, ha ezt a nevet kimondták. Radnóti Miklósné. Így már kicsit másképp hangzott. Most pedig, hogy a naplóját olvasom, folyamatosan a Tétova óda jut eszembe. Még csak az 1935-1946 közötti időszaknál tartok, de teljesen odavagyok. Nem létezhetett, és nem létezhet most sem ilyen nő, mint amilyen Miklós felesége volt. Aki ennyire óvta, féltette mindentől a férjét. Az életét adta volna azért, hogy Radnóti Miklósnak jó vagy jobb legyen. Azt hiszem, nekem is szükségem lenne egy Gyarmati Fannira. Már ,,csak” ezért a három sorért is, melynek szelleme az egész kötetet elkíséri:
S még mindig nem tudom elmondani neked,
mit is jelent az nékem, hogy ha dolgozom,
óvó tekinteted érzem kezem felett.
Radnóti Miklós Facebook rajongó oldala
Örök szerelem ez. A tanárok és a diákok felidézik a magyar órákon. Életben tartjuk mi, akik az első szerelem beköszöntével ezt a verset olvasgatjuk, és talán még idézgetünk is belőle néhányszor egy-egy levélben, melyet a kedvesünknek írunk. S most már tovább élteti Fanni kétkötetes naplója. Amilyen nehéz korszakban szerették egymást, annyira nemes a szerelmük. Elmúlhatatlan. Ez a vers örökre íródott. Úgy gondolom, soha nem érezhetjük magunkat annyira megtisztelve, mint akkor, amikor olvassuk ezt a két könyvet, és Gyarmati Fanni és – közvetve – Radnóti Miklós szemével láthatjuk az akkori világot, az akkori költőket, az akkori irodalmat. S a legbensőbb dolgot: két ember szerelmi életét, melyet eddig csak a férfi által írt versekből ismerhettünk.
Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
de benned alszom én is, nem vagy más világ,
S idáig hallom én, hogy változik a sok
rejtelmes, vékony, bölcs vonal
hűs tenyeredben.
mazsike.hu
Kiemelt kép: Libri
