Előző héten egy ajánló keretein belül bemutattam Nektek Konc Alexandra festményeit, most pedig itt van a vele készült interjú, hogy jobban megismerhessétek! 🙂
Mesélj kicsit magadról! Hogyan jött az ötlet, hogy alkotni kezdj?
Ha szabad, kihagynám az életrajzi adatok bemutatását. Meséljenek inkább a válaszaim rólam. Az alkotási vágy már akkor bennem volt, amikor még én magam sem gondoltam komolyan. Emlékszem azokra a pillanatokra, amikor az iskolából busszal tartottam hazafelé, zenét hallgattam és az eget néztem, de valójában nem csak az eget láttam, hanem színeket, árnyalatokat, vonalakat és formákat. És ameddig ez a folyamat, a részek analizálása lezajlott bennem, végig olyan érzésem volt, hogy alkotnom kell. Mindegy, hogy mivel és hogyan, de valamivel ki kell tűnni a tömegből. Szeretek csendesen kitűnni. Igen, tudom, hogy a két szó szinte ellentétes jelentéstartalommal bír, de nekem elég, ha tisztelnek azért, amit csinálok, elismerik, megdicsérik a munkásságomat, majd hagynak tovább dolgozni. Nem szükséges, hogy hírtelen mindenki velem foglalkozzon.
Konc Alexandra
2 évvel ezelőtt kezdtem el portrékat rajzolni, majd nem sokkal utána, mikor a barátaimnak elszóltam magam, hogy szeretnék elkezdeni festeni, karácsonyi ajándékként kaptam tőlük egy akrilfesték készletet, majd egy nap bementem egy tanszerüzletbe füzeteket vásárolni, és akkor rátaláltam a festővásznakra. Kifizettem, hazavittem, megfestettem – és már meg is volt az első képem, ami bár nem volt egy remekmű, neki köszönhetően teljesen beleszerettem a festészetbe.
Mesélj a művészetedről! Mit jelent számodra?
Kitölti a mindennapjaimat, állandóan velem van. Úgy van ez, mint Kafka soraiban, hogy kapaszkodunk a világba, és panaszkodunk, hogy nem ereszt. Nálam pont így van a művészettel, néha nincs kedvem, nem látom értelmét a folytatásnak, de ha akár két hét eltelik festés nélkül, akkor már úgy érzem, muszáj ecsetet ragadnom. Azt hiszem, a függőjévé tett. Bármit csinálok, bárhol vagyok alkotói szemmel járok, és így is próbálok gondolkodni: létrehozni valami újat. Rám a festés olyan hatással van, mint egy villanykapcsoló a sötétség és a világosság között: elkezdek festeni, aktiválódik a kapcsoló, és attól a pillanattól kezdve nem gondolok az égvilágon semmire. Csak festek.
A technikát és témákat illetően leggyakrabban olajjal vászonra festek városrészleteket, női alakokat, táncos mozzanatokat és vadvirágokat, főleg pipacsokat – innen is az oldalam Poppy elnevezése. Foglalkoztat az olyan szerelem gondolata, ami minden külső változótól független, amikor akár a másik fél tudata nélkül vagyunk szerelmesek, s testi kapcsolat hiányában kizárólag a lélek szépségét látjuk. Inspirálnak azok a helyek, ahová, ha valaki azt mondaná, hogy fél óra múlva indulunk, azonnal összepakolnék, és vele tartanék. Visszatérve az esős hangulathoz, az általános sztereotípiák ellenére, számomra az eső semmiféle negatív jelzőt nem visel magán, inkább az újrakezdést, az erőt és az életet hordozza magában. Gondoljunk csak bele, hogy mit tesz az eső egy kiszáradt növénnyel.
Mi az, amit adni tudsz az embereknek, azáltal amit csinálsz?
Biztosra ugyan nem tudhatom, de nagyon remélem, hogy kellemes érzéseket, hangulatokat és akár személyes emlékeket idézek fel a képeimmel bennük. Történt egyszer, hogy az egyik képemet annak köszönhetően tudtam eladni, hogy a vevő rápillantott és azt mondta, hogy elsőre beleszeretett ebbe a festménybe, mivel járt már a rajta szereplő helyen, holott én egy interneten talált fotóról festettem. Épp nemrégiben gondoltam arra, hogy amikor eladok vagy elajándékozok egy-egy képet, akkor attól a pillanattól kezdve megfeledkezek róla. Tudom, hogy én festettem, de már nem foglalkoztat, hogy mennyi időt fektettem bele, miért és hogyan festettem, mivel már más tulajdonát képezi, nem látom nap mint nap. És mindeközben egy másik ember falán lóg, látja ha reggel felkel, látja ha hazaér a munkából, jelentéktelen mértékben, de beépül az életébe. Fantasztikus belegondolni, hogy egy részem a festmények által más emberek részévé válhat.
Van valaki, akire felnézel, esetleg olyan művész, akit példaképednek tekintesz?
Imádom a múlt század elejei macskaköves, utcalámpás, szűkutcás városok hangulatát idéző festményeket. Ezért aki hasonló témában alkot, arra akaratlanul is felnézek: Brent Heighton, Christian Vernet, Kal Gajoum, Willem Haenraets, Alexandrina Karadjova és még sorolhatnám az alkotókat..A kedvenc idézetem megosztása szintén nehéz dolog, mivel rengeteg vers és regényrészlet megfog. Egy külön dokumentumban gyűjtöm őket. Mégis talán a legkedvesebb:
„Tíz lépésre vagyunk ezúttal egymástól,
Holott eme két test egy lelket palástol.
Az, ami itt Egy, hát kétségnek kell látsszon,
Nem lehetséges még, hogy egységben pompázzon.”(Nizami : Madzsnun verse Leilához – részlet)
Mi az, amire a legbüszkébb vagy, mióta ezzel foglalkozol?
Három dologra vagyok igazán büszke. A saját fejlődéstörténetemre, mivel nem tanultam a festészetet, autodidakta módon képzem magam. Az önálló kiállításomra, mely segítőkész embereknek köszönhetően már akkor megvalósulhatott, amikor még csak 9 hónapja festettem. Végezetül pedig a pozitív visszajelzéseket említeném meg.
Mesélj egy kicsit a kiállításodról! Hogyan jutottál el odáig, hogy a festményeid a világ elé tárd? Kiknek a segítségével valósulhatott meg?
A kiállításom megnyitója tavaly júniusban volt, a zentai Alkotóházban. Az egész ötlet elindítója egy középiskolás tanárom volt, akivel már korábban is voltam versenyeken, mivel mindig is támogatta tehetséges diákjait, bármilyen területről is volt szó. Először a Facebookon figyelt fel az alkotásaimra, melyeket akkor még csak saját profilomon osztottam meg. Felvetette annak a lehetőségét, hogy esetleg amikor a városban kiállítást szerveznek, más alkotók képeivel együtt akár az én munkáim is helyet kaphatnának. Sajnos erre a felvetésre negatív visszajelzést kaptunk, de nem hagyta annyiban, és kitartó próbálkozással, valamint egy másik tanárom közbenjárásával végül lehetőséget kaptam egy önálló kiállítás megvalósítására. Szerintem minden amatőr festő legnagyobb álma vált egy csapásra valósággá az én esetemben, s még jobban is jártam mint az első verzióval, mivel így az odalátogatók csak az én képeimre koncentráltak. Az iskolámtól, tanáraimtól, családomtól nagy támogatást kaptam az előkészületek során, a kiállítás pedig hatalmas motivációt adott a továbbiakra nézve, valamint hiteles szakmai véleményt is kaptam műveimről. Sokan viszont a mai napig pillanatnyi megbotránkozással fogadják a tényt, hogy egy olyan festő vagyok aki igazából közgazdásznak tanul, vagy inkább olyan közgazdász leszek, akinek valójában festőnek kellene lennie. Mindegy is, egy B terv azért sosem árt.
Mi inspirál, vagy motivál a mindennapokban?
Maga az élet, hogy egyáltalán élek. Ha behálóznak a szürke hétköznapok, mindig arra gondolok, hogy hányan lehetnek a Földön akik boldogan kelnének fel nap mint nap, ha csak az én helyzetemben lehetnének. Észre sem vesszük, hogy mennyire gazdagok vagyunk, ha látunk, ha hallunk, ha szeretünk, és ha valaki szeret minket. Próbálok hálás lenni, örülni annak, amim van, és nem panaszkodni azért, amim nincs. Sőt, az ad motivációt, amim nincs. A célig vezető út, a megpróbáltatások formálják a személyiséget, és válnak örök emlékké. A cél elérése már csak ráadás. Mennyire unalmas lehet azoknak, akiknek mindenük megvan? Nem is értem, mi hajtja őket.
Konc Alexandra
Mi az, ami boldoggá tesz?
Sok minden. 🙂 Túrázás a hegyekben, a színházi katarzis, a hajnali napfény, langyos kávét kortyolni, egy hang, egy kedves gesztus, boldognak látni a családomat, a tudat, hogy van hova hazamennem, olyan ismerőssel találkozni, aki mosolyogva köszön az utcán, csokival banánt enni,olyan emberen segíteni, aki azt sosem tudja viszonozni, egy koncerten először meglátni az előadót, ahogy fellép a színpadra, elolvasni egy szép verset, nehéz nap után ágyba dőlni, olyan filmet nézni, ami ráébreszt valamire, sétálni az esőben… meg persze, az alkotás.
Mik a további céljaid ezen a téren?
Folytatni szeretném, de minden egyéb tekintetben a sorsra bízom magam. Ha véletlenül úgy alakulna, hogy a hobbym a foglalkozásommá válik, örömmel állok elébe. Viszont, ha megmarad szabadidős tevékenység szintjén, akkor annak fogok majd örülni, hogy az üzletemberek és titkárnők világában tudhatok az életemben egy olyan pontot, amihez bármikor tudok fordulni, ha egy kis kikapcsolódásra vágyok.
Van esetleg olyan dolog, ami veled kapcsolatos és megosztanád az olvasóinkkal?
Bár a festés lett az igaz szerelmem, előtte, vagy inkább útközben kipróbáltam magam más területeken, írtam/írok verseket is. Kb. 15-20 költeményt tudhatok magaménak. A legújabb:
Ha elnézek messze, olykor magamat látom:
kőben, levélben, s az út menti gesztenyefákon.
Indulásban, soha megérkezésben,
visszagondolásban, egy régi beszélgetésben.
Ha közelebbről nézem a távolt, másokat látok:
felnőtt gyerekeket, sok félbehagyott álmot.
Rohannak folyton, csak lesik az órát,
nehogy lekéssék életük bemutatóját.
S ha becsukom a szemem, lelkemet látom:
a lányt, ki legszívesebben ott ülne a meggyfa ágon,
botjával szívet rajzolna a záporverte porba,
nem érdekelné semmi, gyermekszívvel dalolna.
(Konc Alexandra: Amerre nézek, 2017)
Tudom, hogy a versírást nem lehet előre tervezni, mert általában vagy jön az ihlet, vagy nem. De mégis megkérdezném, hogy ezen az úton is el szeretnél indulni?
A versírás számomra amolyan hasznos időtöltés, önmegismerés. Ameddig a rímeken gondolkodok, próbálok olyan szókapcsolatokat összeszedni, amelyek valóban engem jellemeznek vagy megtörténtek az életemben. Egyébként ritkán írok verset (volt, hogy egy évet teljesen kihagytam) és ennél a műfajnál tényleg nagyon fontos az ihlet. Rengeteg félben hagyott művem van, néha egyszerűen nem illenek egymás után a szavak és ilyenkor nem is erőltetem. Úgy vagyok vele, hogy nem érthetek mindenhez, nem tudhatok mindent, viszont bármiben kipróbálhatom magam. Így történt, hogy elkezdtem írni egy regényt, aminek csak az első 2 oldala van meg, azután van egy harmonikám, amin mindössze egy dallamot tudok eljátszani. A versírást is egynek tartom az ilyen kedvtelések közül, azzal a különbséggel, hogy az utóbbival kicsit előbbre jutottam, de egyébként nem szeretnék vele komolyan foglalkozni.
Hol lehet beszerezni a festményeidet?
Képeimet folyamatosan megjelentetem az oldalamon, így az érdeklődők könnyen tudnak tájékozódni, kapcsolatot tudnak velem teremteni, majd privát üzenetben beszéljük meg a részleteket. De nem a közösségi média az egyetlen összekötő csatorna, mivel házunk folyosóját kisebb kiállító teremmé alakítottam át, ahová folyamatosan kerülnek fel a frissen keretezett képek, amik gazdájukat várják, így élőben is megtekinthetők együtt, egy helyen.
Köszönöm a válaszaidat! További sok sikert kívánok a Lendület szerkesztőinek nevében! 🙂
