Ráncok – Csütörtök

Ráncok – Csütörtök

John, a család orvosa épp kötötte be az alvó asszonynak az infúziót.
– Beszélhetnénk David?
– Mondja csak, úgy is alszik – nézett feleségére a férfi, aki olyan mély álomban volt, hogy David már attól nyugodtabbnak érezte magát, ahogy őt nézte. Mint egy csecsemő.
– Nem állnak jól a dolgok… – kezdte szomorúan John, s közben elpakolta orvosi szerszámait, vérnyomásmérőjét meg a többi félelmetes kütyüt.
– Tudom. – bólintott David – Sokszor félrebeszél, alig eszik…
– Csoda, hogy tud valamennyire jönni, menni a lakásban.
– Csak a segítségemmel, de igen.
– Ha valami gond van hívjon, rendben? – szorította meg John együttérzőn David karját.
– Kösz doki.
Miután John elment, David tett vett a házban, azt remélve, hogy valami csoda folytán hirtelen minden megoldódik. De azt volt a legnehezebb elfogadni, hogy ez ellen nem tehet semmit.

Hogy fogom én ezt elviselni?

Letörölte könnyeit és folytatta a mosogatást. Már mindent eltörölgetett és elpakolt, mikor hallotta a hálóból Rose nyöszörgését. Bement hozzá és leült mellé.
– David… –kezdte az asszony halkan és alig érthetően.
– Tessék kedvesem..
– Beengedted Russelt? – kérdezte Rose, s közben kissé dühös tekintettel nézett Davidre – Nagyon hideg van odakint.
– Nem, de… – David el akarta magyarázni, hogy Russel az öreg kuvasz négy éve halott.
– Nincs de… engedd be, mert ha meglát egy macskát addig követi, amíg már nem talál haza.
– Beengedem drágám, megígérem.
Megsimogatta az asszony arcát és csókot nyomott a szájára.
– Ma van a házassági évfordulónk Rosie. –mosolygott könnyesen a férfi.
Az asszony felemelte fejét a párnáról és tágra nyílt szemekkel nézett férjére.
– Ó, majd’ elfelejtettem… – mosolyodott el az asszony – Ötven. Kereken.
– Igen. A legszebb ötven év.
Rose szerelme kezéért nyúlt. Megszorította, ahogy csak erejéből kitelt.
– Sajnálom, hogy nem voltam mindig jó feleséged.
David elfojtotta zokogását.
– Az én feleségem bizony nem tökéletes, mert ember. A legeslegjobb ember, akit valaha is ismerhettem.
Rose szemét eláztatták a könnyek..
– Ne sírj, vénasszony… – mondta David és letörölte könnyeit.

Kiemelt kép: pexels.com

Szerző:

Mindig is szerettem írni, de jó pár évig nem foglalkoztam ezzel a hobbival, mivel nem gondoltam úgy, hogy bárkit is érdekelnének a gondolataim. Aztán jött a Lendület Magazin. Először csak egy novellámat jelentették meg, aztán hirtelen azon kaptam magam, hogy szerkesztő lettem és egy zseniális csapat tagja vagyok, akiknek köszönhetően egy régi szenvedély újra lángra kapott. Azóta is igyekszem olyan dolgokról írni, amik mindennaposak és hasznosak, de egyik legfőbb motivációm, hogy olykor kiöntsem a lelkem.