Ráncok – Hétfő

Ráncok – Hétfő

“Te késlekedhetsz, de az idő nem fog.”

Benjamin Franklin

– Ülj le Rosie. – szólt Dave a feleségéhez, és segített neki leülni kedvenc foteljébe. – Begyújtok.
A betegszállító már elment, segítettek Dave-nek behozni az asszony holmiját, amit a kórházba bevitt neki. Mivel Dave virrasztott, nem volt sokat otthon, így a házban hideg volt.
Rose figyelte ahogy, öreg szerelme a kandalló körül fontoskodik és mosolygott. Szavakat nem volt kedve kimondani, nem is volt olyan, ami most illő vagy kellemes lenne.
– Na, – csapott térdére a férfi – ez megvan, hamarosan jó meleg lesz, addig is hozok neked takarót. Mit szeretnél csinálni? Hozzak könyvet, vagy tévét néznél… Csak mond és én..
– Dave… – mosolygott az asszony – csak fogd be a szád, és ülj ide mellém. Rendben?
A férfi elnevette magát.
– Főzök teát előbb, jó?
Rose bólintott és lehunyta a szemét, élvezte a kandallóból áramló meleget.
Dave, amíg a teát készítette nem tudta visszafojtani könnyeit. Egy férfi ne sírjon soha… Mondta mindig az apja.
Megízesítette Rose teáját, mellé tette a citromkarikát ahogy szerette és bement a nappaliba.
– Itt a tea. – szólt halkan.
Dave a kezébe adta a tálcát és végigsimított felesége ráncain.
– Mondj valamit…
– Nem tudom elhinni… – mosolygott szomorúan Rose. – De persze a rák mit foglalkozik ezzel.
– Ezt úgy mondtad, mint mikor Julie közölte, hogy színésznő akar lenni. – nevetett Dave.
– Akkor még csak nyolc éves volt, – bólintott nosztalgikusan az asszony – de valamit nagyon jól csináltunk… Szívós nő lett belőle.
– A mi lányunk… Olyan lett, mint az anyja.
– Emlékszel, mikor elvitted őt úgy az óvodába, hogy még pizsamában volt?
Dave nagyot kacagott.
– Te meg jöttél utánam, mikor észrevetted és minden anyuka meg apuka rajtunk röhögött.
– Nem akarom magunkat fényezni, de nagyon jó szülők és nagyszülők lettünk.
Erre David nem igazán tudott mit válaszolni, érezte, hogy elönti szemét a könny.
– Ne sírj vénember!
Dave összeszedte magát, megfogta felesége kezét.
– Julie és a kis Sam pénteken tud csak jönni… Nem hinném,hogy felfogta a telefonban, hogy mennyire komoly a dolog, de hát valami határidős vacak biztos fontosabb.
– Ne zsémbeskedj, jön amikor csak tud. – forgatta a szemeit Rose, közben érezte, hogy gyengül, szeretett volna lefeküdni. Most kezdte csak megérteni, hogy milyen nagy hatalma is van az időnek mindenen ezen a világon. Az emberi életen meg főleg. Elfáradt, nem csak fizikailag, mindenhogy, ahogy egy ember képes elfáradni.
– Jól vagy? – kérdezte megérezvén a változást Dave.
– Még nem készültem fel…

Kiemelt kép: pexels.com

Szerző:

Pintér Dóri
Az a fajta lány vagyok, aki akkor létezik, ha írhat. Mindig is arról álmodtam, hogy egyszer majd mások is olvassák a gondolataimat. Ennek viszont mindig is a visszautasítási-kórság állt az útjában. Azonban rájöttem: igenis lehetnek olyan gondolataim, amik másokat is érdekelnek. Életvidám és csökönyös ember vagyok, épp ezért mindenről van véleményem, amit szeretnék is megosztani a világgal. Az írás számomra egy olyan dolog, amivel kifejezhetem az érzéseimet úgy, hogy ne kelljen szólnom egy szót sem. Ez pedig egy magamfajta szürke kisegérnek hatalmas áldás. A romantika és rózsaszín dolgok terén annyira nem vagyok otthon, de igyekszem magamba szívni az életet és kipróbálni magam több téren, mivel a macskámon és a kávén kívül az írást szeretem a legjobban. Na jó… a macskámat jobban.

Szólj hozzánk!