Ráncok – Kedd

Ráncok – Kedd

– John tízre jön. – szólt az asszony. Ágyuk mellett állt és a köntösét próbálta bekötözni.
– Johnny nem onkológus, csak a család orvosa… – méltatlankodott Dave, miközben a pirítósokat vajazta. Tudta, hogy feleségének már napok óta nincs étvágya… De egy próbát mindig megér.
– Egy infúziót még te is be tudnál kötni, – jött a válasz – de hadd ne bízzam egy remegő kezű vénemberre.
Dave hálát adott az égnek, hogy felesége még mindig olyan, amilyen. Félt, hogy a betegség miatt kifordul majd önmagából, mert Johnny mesélt a halál fázisairól.

Elutasítás, düh, alkudozás, depresszió, belenyugvás…

De az ő feleségét nem lehet olyan könnyen analizálni – gondolta büszkén. Rose ezt sem fogja úgy csinálni, mint ahogy elvárják tőle.
Halk sikoly hallatszott a hálószobából. David eldobott mindent, ami a keze ügyében volt és odarohant.
– Jaj, Dave… – az asszony elesett, neki az ágy melletti vitrinnek, amiben David a porcelán autómobil gyűjteményét tartotta. – Úgy sajnálom…
A férfi a hóna alá nyúlt, megbizonyosodott róla, hogy nem esett baja, majd felsegítette az ágyra, gondosan elhelyezte a lábait, majd betakarta.
-Ne sajnáld… – mosolygott a férfi – mindig is utáltad azokat a kocsikat.
-Mert giccses és ronda. –bólintott Rose –De tényleg nagyon sajnálom, hidd el!
– Elhiszem. Hozok neked reggelit aztán feltakarítom.
– NEM! – szólt zavartan az asszony – Majd én, segíts felkelni!
Dave ijedten megfogta a karját és gyengéden visszatolta az ágyra.
– Majd én megcsinálom, pihenned kell.
– Nem kell pihennem, rákos vagyok, de még nem haltam meg, ostoba vénember!
Rose tekintete ijesztő volt, nem volt önmaga.
– Azonnal segíts felkelni és majd én feltakarítom az ocsmány porcelánjaidat. David gondolkozott, felhívja-e Johnt, mert attól félt, hogy az asszony felkel, hiába próbálkozik majd, és újra elesik.
– John és az orvosok a kórházban azt mondták, nem szabad felkelned. Pihenned kell. Gyenge vagy.
– Te vagy a gyenge…
A férfi tudta, hogy felesége szavai nem szívből jönnek és ez egy fázis féleség volt..
– Mégis hogyan wc-zek majd nagyokos?
– Vettem neked egy ágytálat, ha esetleg…
– Hogy mit merészeltél venni?! – rikácsolt Rose, egyre csak ficánkolt az ágyban és próbált felülni, de nem ment neki.
– Ha túl fáradt vagy kimenni a mosdóba majd azt használjuk… –mondta olyan hangon David, mint mikor Julie-nak magyarázta hogyan kell elkapni egy békát.
– Hol vannak a jegyek? – kérdezte álmatag hangon Rose, mit sem törődve azzal, miről beszélt a férje. Tekintete dühösből fátyolossá változott.
– Milyen jegyek? – kérdezett vissza David értetlenkedve.
– A vonatjegyek, lekéssük a koncertet, biztos nálad vannak a jegyek?
– Miről beszélsz drágám?
De az asszony elaludt, David betakarta s közben beugrott neki hirtelen, mire is gondolt Rose. Mielőtt Rose teherbe esett volna, elmentek a kedvenc együttesük koncertjére, de vonattal kellett menniük. Indulás előtt azonban kiment a macskájuk a kertbe, muszáj volt megkeresniük és visszatessékelniük a házba, mert a szomszéd kutya mindig terrorizálta a macskát, aki persze szemtelenül provokálta. A macska meglett de a vonatra épp hogy odaértek.
Dave még emlékezett, mekkora hajcihő volt rohangálni át a szomszédba szólongatni a hülye macskát és közben azon aggódni, hogy emiatt lemaradnak a koncertről… Nem maradtak le. Julie születése miatt az volt az utolsó élményük, mikor még független, szabad fiatal szerelmespár voltak. Szép emlék volt.

Kiemelt kép: images.indianexpress.com

Szerző:

Mindig is szerettem írni, de jó pár évig nem foglalkoztam ezzel a hobbival, mivel nem gondoltam úgy, hogy bárkit is érdekelnének a gondolataim. Aztán jött a Lendület Magazin. Először csak egy novellámat jelentették meg, aztán hirtelen azon kaptam magam, hogy szerkesztő lettem és egy zseniális csapat tagja vagyok, akiknek köszönhetően egy régi szenvedély újra lángra kapott. Azóta is igyekszem olyan dolgokról írni, amik mindennaposak és hasznosak, de egyik legfőbb motivációm, hogy olykor kiöntsem a lelkem.