– John tízre jön. – szólt az asszony. Ágyuk mellett állt és a köntösét próbálta bekötözni.
– Johnny nem onkológus, csak a család orvosa… – méltatlankodott Dave, miközben a pirítósokat vajazta. Tudta, hogy feleségének már napok óta nincs étvágya… De egy próbát mindig megér.
– Egy infúziót még te is be tudnál kötni, – jött a válasz – de hadd ne bízzam egy remegő kezű vénemberre.
Dave hálát adott az égnek, hogy felesége még mindig olyan, amilyen. Félt, hogy a betegség miatt kifordul majd önmagából, mert Johnny mesélt a halál fázisairól.
Elutasítás, düh, alkudozás, depresszió, belenyugvás…
De az ő feleségét nem lehet olyan könnyen analizálni – gondolta büszkén. Rose ezt sem fogja úgy csinálni, mint ahogy elvárják tőle.
Halk sikoly hallatszott a hálószobából. David eldobott mindent, ami a keze ügyében volt és odarohant.
– Jaj, Dave… – az asszony elesett, neki az ágy melletti vitrinnek, amiben David a porcelán autómobil gyűjteményét tartotta. – Úgy sajnálom…
A férfi a hóna alá nyúlt, megbizonyosodott róla, hogy nem esett baja, majd felsegítette az ágyra, gondosan elhelyezte a lábait, majd betakarta.
-Ne sajnáld… – mosolygott a férfi – mindig is utáltad azokat a kocsikat.
-Mert giccses és ronda. –bólintott Rose –De tényleg nagyon sajnálom, hidd el!
– Elhiszem. Hozok neked reggelit aztán feltakarítom.
– NEM! – szólt zavartan az asszony – Majd én, segíts felkelni!
Dave ijedten megfogta a karját és gyengéden visszatolta az ágyra.
– Majd én megcsinálom, pihenned kell.
– Nem kell pihennem, rákos vagyok, de még nem haltam meg, ostoba vénember!
Rose tekintete ijesztő volt, nem volt önmaga.
– Azonnal segíts felkelni és majd én feltakarítom az ocsmány porcelánjaidat. David gondolkozott, felhívja-e Johnt, mert attól félt, hogy az asszony felkel, hiába próbálkozik majd, és újra elesik.
– John és az orvosok a kórházban azt mondták, nem szabad felkelned. Pihenned kell. Gyenge vagy.
– Te vagy a gyenge…
A férfi tudta, hogy felesége szavai nem szívből jönnek és ez egy fázis féleség volt..
– Mégis hogyan wc-zek majd nagyokos?
– Vettem neked egy ágytálat, ha esetleg…
– Hogy mit merészeltél venni?! – rikácsolt Rose, egyre csak ficánkolt az ágyban és próbált felülni, de nem ment neki.
– Ha túl fáradt vagy kimenni a mosdóba majd azt használjuk… –mondta olyan hangon David, mint mikor Julie-nak magyarázta hogyan kell elkapni egy békát.
– Hol vannak a jegyek? – kérdezte álmatag hangon Rose, mit sem törődve azzal, miről beszélt a férje. Tekintete dühösből fátyolossá változott.
– Milyen jegyek? – kérdezett vissza David értetlenkedve.
– A vonatjegyek, lekéssük a koncertet, biztos nálad vannak a jegyek?
– Miről beszélsz drágám?
De az asszony elaludt, David betakarta s közben beugrott neki hirtelen, mire is gondolt Rose. Mielőtt Rose teherbe esett volna, elmentek a kedvenc együttesük koncertjére, de vonattal kellett menniük. Indulás előtt azonban kiment a macskájuk a kertbe, muszáj volt megkeresniük és visszatessékelniük a házba, mert a szomszéd kutya mindig terrorizálta a macskát, aki persze szemtelenül provokálta. A macska meglett de a vonatra épp hogy odaértek.
Dave még emlékezett, mekkora hajcihő volt rohangálni át a szomszédba szólongatni a hülye macskát és közben azon aggódni, hogy emiatt lemaradnak a koncertről… Nem maradtak le. Julie születése miatt az volt az utolsó élményük, mikor még független, szabad fiatal szerelmespár voltak. Szép emlék volt.
Kiemelt kép: images.indianexpress.com