Kócos délelőttök áznak a párában,
gyűrődve nyújtózik a lét a paplanban.
Álmosan borzolja magát az ébrenlét,
szívében tovább álmodna még.
Nem lehet. Indulni kell újra az útra.
Kín telepszik a szürke dombokra.
A ködös semmiben remeg egy érzés,
törékenyen elillanó reszketés.
Ott van a bokrokon és a fűszálon.
Nem hagy el ez a furcsa álom.
Fák erében kúszik fel a lét fájdalma,
kezemben a szilánkos simítás hatalma.
Lelkemmel így színezem át a telet,
vörös lesz minden. Ami csak lehet.
Izzó vörös, mint a fenyvesek koronája.
Közte virít majd a tavasz pár virága.
Ott csókollak téged a sötét vonyításban.
Akkor érek véget kezed szorításában.
Írta: Czédli Mónika
Kiemelt kép: picjumbo.com