Rózsaszín köpenyemet szorosan magam köré vonom és kiosonok a szobából. Ő még alszik.
A házban, a szobákban alig akad bútor, csak pár napja költöztünk ide.
Megpróbálok halkan lenni, mert az üresség visszhangként veri vissza lépteim hangját a kövön.
Ezért csak inkább leülök a nappali közepén a szőnyegre és nagyot kortyolok gőzölgő kávéval teli bögrémből.
Az illata aromás, pont olyan, amilyet Anyu főz reggelenként otthon, Magyarországon.
És a szívem összeszorul.
Hogy lehet, hogy majdnem elfelejtettem anyu kávéjának az illatát?
Hogy lehet az, hogy annyira siettem élni, hogy majdnem elfelejtettem emlékezni?
De hát hol is vannak?
Összeszorult szívemhez kapok és egy kis madzagot érintek.
Elkezdem húzni.
És már jön is, az ajtó mögött van, nehéz ám.
Jó sok emlék van itt!
És itt is van előttem.
Megsimogatom rét és tavasz illatú emlékeimet és egyszerre játszom a pöttyös labdával, eszem anyu párizsis vajas kenyerét az udvaron, a lépcsőn ülve, fűzök virágkoszorút a nővéremmel és csip csip csókázok a bátyámmal.
És a szemem párás és legszívesebben sírnék most, hogy újra az emlékeimmel és egy kicsit anyuval lehetek.
Kijön a szobából. Túl hangosan emlékeztem.
– Mit csinálsz? – kérdezi.
– Én? Semmit. Csak egy percre megint gyerek vagyok. – felelem.
Kimegy a konyhába és kávét főz magának.
Visszajön, kezében a hóemberes bögrével, szorosan mögém ül a földre és két karjával átkarol.
– Akkor gyere, hintázzunk.
És előre-hátra dülöngélünk a szőnyegen.
Írta: Szöllősi Betti Kiemelt kép: pexels.com
