A vonatot köd vette körül, ahogy végigsuhant a tájon. Csak néhány nagyobb fa árnyéka sejlett fel a szürke fátyol mögött. Olyan volt, mintha egy másik világba robognánk. Elgondolkodtam azon, hova lyukadunk majd ki. Vajon a pokolba vagy a mennybe érkezünk meg? Alig voltak rajtam kívül a szerelvényen. Ki tudja… lehet valamiféle átjáróba kerültem. Olyanba, ahol lelkek kelnek át egyik világból a másikba. Talán ha csendben maradok, nem vesznek észre. Vagy talán már én magam is halott vagyok, csak nem tudtam eddig róla. Viszont ez megmagyarázná azt a hónapok óta érzett ürességet, melyet magamban érzek.
Egyre inkább átölel mindent az éj. Már csak a sötétszürke máz az, mely szememben tükröződik vissza a kinti világból. Talán a pokolba jutunk mindannyian kérdés nélkül. Útközben kezdek elálmosodni. Érzem, hogy egyre nehezebben tudom fókuszálni tekintetem a fakó ablakra. De talán ha most elalszom, már soha többé nem nyitom fel újra szemeimet.
Egy lány készülődik a leszálláshoz. Lassít a vonat, s még követik páran példáját. Megálltunk a sötétség szívében… se nesz, se zaj. Majd, mintha semmi sem történt volna, úgy indulunk tovább. Talán az Abyss lesz a következő megálló. De hiába utaznál tovább gyáván, egyszer muszáj lesz leszállnod a vonatról, hisz mind csupán átutazók vagyunk. S csak akkor láthatod meg hova érkeztél, ha mindent magad mögött hagytál.
http://pieceofmind.wordpress.com/
