Örökké az a lány maradok, aki mindig a “mi lett volna, ha…” kérdést boncolgatja. Megrögzötten kutatom a válaszokat. Mintha azzal, hogy dédelgetem a kérdéseket, majd jobb lesz. Visszamehetek, és másképp csinálhatom. Ott, azt a napot. Azt a pillanatot. Vele vagy veled. Saját magammal. Az életemmel. Gyakran csinálom azt, hogy megragadom a vállaimat, és szembe állítom magam. A hibákkal, amiket elkövettem. Újra lejátszom a kisfilmet, és újra megakad, pontosan annál a résznél, amikor mindent szétesett. Kicsúszott a kezeimből, és szilánkosra tört. A szilánkok pedig széthasogatták a szívemet. Aztán egy kis idő elteltével elhiszem, hogy túl vagyok rajta. Hibáztam, és elfogadtam. Majd egy nap, amikor ülök egy teával és egy könyvvel a kezemben, és elérek egy bekezdéshez, egy fél sorhoz, egy mondathoz – elkezdenek potyogni a könnyeim. Olyankor szoktam rádöbbeni, hogy minden elrontott lépésemet besöpörtem a szobám padlójának szőnyege alá úgy, hogy észre sem vettem.
Amikor arra gondolok, hogy az összes rossz döntésem pillanatában ugyan az a vér pulzált az ereimben, ugyan azok a térdkalácsok rogytak meg, ugyan azok a kezek remegtek, ugyan azok a fogak rágták az alsó ajkat, ugyan az a falfehér arc meredt üres szemekkel a padlóra – elfog a hányinger.
Nem tudok megbirkózni a gondolattal, hogy egy testem van és egy lelkem. Nincs csere. Nincs másik. Ha piszkos leszek, le kell takarítanom, vagy szétbomlanak a sejtjeim. Néha attól félek, hogy nem tisztogattam eleget, és koszos maradtam. Gyakran félek attól, hogy a pórusaimon át kibuggyannak a hibáim, és ott találom az összessel szemben magam, egyszerre, és nem tudom majd, hogy mit csináljak.
http://weheartit.com
Mostanában sokszor kiállok az erkélyemre, és nézem az embereket. Mindenki megy valahová. Mindenkinek meg van a saját útja. Fel szoktam tenni a kérdést: nekik is hibákból vannak a sejtjeik? Ők is szoktak az erkélyükön állni, és azon gondolkozni, hogy egy helyben állnak, miközben az életük elmegy mellettük?
Néha azt érzem, hogy lehet mellettem bárki, szerethet akárki – az érzéseimmel, a saját kis “holdammal”, a gondolatokkal a fejemben, még is egyedül vagyok. Egy magányos sziget, a tenger közepén. Kívülről csodák lakják, de ha közelebb jössz, meglátod, hogy rohad.
Amikor nemrég arról beszéltem, hogy lehet pont most vesztem el életem egyik lehetőségét, Albert Timi azt mondta: “hidd el, vissza fogod kapni, csak már lehet más csomagolásban.”
Nem tudom, hogy ez mikor fog megtörténni, de remélem, észreveszem, vagy legalább később a kis mozaikokból összeáll az egész, hogy miért történt.
Talán, ha megérkezik, tisztít a sejtjeimen. Nem kell, hogy tükörsimák legyenek, csak púderszínűek.
