Rosta
Homokot szitáltam, gyermek voltam,
kannából vizet öntöttem, pancsoltam.
Várat építettem kőkatonákkal,
árkot köréje kislapáttal.
Felnőttem, embereket rostálok,
Vizek csordulnak bennem, megbocsátok.
Lelkem építem, kő a szellem,
megtetézem azt érzelemmel.
Füvek őriznek
Füvek őriznek emberes titkokat,
alulról, ha nézed hegyükön a nap.
Fednek bedőlt öreg sírokat,
száguldanak rajtuk kicsiny, tudatlan bogarak.
Gyökerük csontokig nem hatol,
bűntelenek, mint az újszülöttek,
mégis bennük az érzet, valahol,
valami elromlott, valamit elvesztettek.
Kaszasorsukban belenyugodtak,
harmatringatók,
Nőnek, míg nőhetnek.
Lábaik alatt simogatás a barna föld s csók.
Árkot húzok, választóvonalat,
ki felemre jut, ki által marad.
Írta: Dufek Mária
Kiemelt kép: Pexels
