“S az aszfalt szennyén szerteszét gurult A Végtelen Fény milliom karátja…”

“S az aszfalt szennyén szerteszét gurult A Végtelen Fény milliom karátja…”

A hajnal gyengéden reszkető fénye suttog, szavai betöltik a falakat, álmos porszemek tántorognak tágra nyíló pupillákkal. A reggel megsimít, átölel. A másik oldalamra fordulok, sűrű szövésű álmom rebbenő szárnyai után nyúlok, betakarózom.
Itt biztonságban vagyok, most még nem ér el a valóság. Nincsenek szomorú percek, nem létezik a gyomromba karmoló csalódott remény, a zsákutcák nem végtelenek és elmaradnak a félre kapott pillantások. Ha falba ütközöm, mindig van egy másik út: ha más nem, hát az ébredés.
De a várakozás-illatú reggeli fények nem ismernek bocsánatot. Újabb kezdet ígérete, csupán virradatnyi mágia… Nem tudok ellenállni, hagyom, hogy elcsábítson. Ki tudja, hogyan történik? Illékony leszek, akár a hold krátereinek titkos rétegeiben születő selyemfény.

ef2b5d4ff0f4aae263ab34f9ac86306d
Követem a babonázó szavakat mindenhová. Ködös utcák csillám-derengése kórusként visszhangozza a cipőkopogást, akár a mesében elszórt kenyérmorzsák. Hogy bármikor visszataláljak.
Szendereg a város.
Ilyenkor minden olyan képlékeny, mintha a párából, porcukorból és didergő napsugarakból szőtt varázslatot a legkisebb szél is messzire fújhatná, és az egész világunk semmivé foszlana. Mintha elég lenne egyetlen érintés a golyóktól lyuggatott házfal jégvirág-szőnyegén, hogy minden véget érjen. Elképzelt töredék-pillanatokban létezem, a valóság csorba peremén, valahol az érett türkiz és a sűrű vanília határán. Elharapott kívánságaimat magával viszi a sápadt-arany hajnalpír egy fonnyadt szélű, gyűrött bevásárlólista hátoldalára karcolva.
Meseszép ez az éledező világ, a lehetőségek illata előbújik a háztetők alól, és távolra száll a kéményekből. Utána nyúlhatnék, de csak megbabonázva figyelem.
A kabátzsebembe kapaszkodom, a kesztyűmmel babrálok, és hálát érzek… Ezekért a pillanatokért, amikor a világ az örökkévaló egy felcsillanó töredékére lelassul, és minden sejtem telítődik valami földöntúli energiával. Amikor a napfény és a hópelyhek békésen keringőznek a szívem körül.
Gyökeret verek, az utca repedt betonja melengeti a cipőm talpát, a szél csak egy érzéki érintés emléke, és ott vagyok, ahol lennem kell.
Amikor nem vágyom máshová, mert jó élni.

 

 

Kép forrása: weheartit.com

Szerző:

Kata
"Lennék szó egy könyv száztizenharmadik oldalán. Olyan titokzatos és virágillatú, édes magánhangzók és kacskaringós, komolyan koccanó zöngék alkotta csoda, valahol a lap alján megbújva. A csésze peremén végigfutó, kissé repedt minta, amelyre rákacsint egy száradó kávécsepp. Rojt a függönyön, apró jégcsillag a keményen kacagó szélben, a hajnal nyolcadik fénye – tudod, az a didergő sugár, ami olyan kedveskedve vackolja magát az ég sötétkéje alá. Gitárhúrról lepattanó, tétova hang, vagy egy alvó reményteli sóhaja. Nevető sugár a nedves macskakövön. Elharapott vonatfütty. Hamvas őszillatú almáspite lehulló morzsája. Szívdobbanás. Kecses tollvonás egy papíron."

Szólj hozzánk!