„»Sebesülten«  is megpróbáltam megmenteni Gertrúdot” – Interjú Pataky Dániellel

„»Sebesülten« is megpróbáltam megmenteni Gertrúdot” – Interjú Pataky Dániellel

Az opera szó hallatán talán sokakban felmerül, hogy azt csak az idősek szeretik. Egyből az elegáns ruhás hölgyek és urak képe villan be, akik kis távcsövükkel figyelik a páholyból az előadókat. Holott valójában az operaelőadások soraiban sok fiatalt is láthatunk. Nagyon fontos, hogy ez a műfaj is eljusson hozzájuk, hiszen nagyszerű darabok alkotják a repertoárt, melyek nem csak kellemes kikapcsolódást és fantasztikus élményt, hanem mély gondolatokat és tanulságokat is rejtenek magukban. A művészek pedig rendkívüli tehetséggel rendelkeznek, és nem kevés munkával és gyakorlással jutottak fel a színpadra. Mindig lenyűgöz a hangjuk, az előadásmódjuk, és mindig is kíváncsi voltam, hogy is lesz valaki operaénekes. Most pedig egy valódi operaénekestől kaphattam válaszokat, aki nem csak hazánkban, de külföldön is lenyűgözi a közönséget.

Pataky Dániel az opera világába vezet be ma minket. Elmeséli hosszú és kalandos útját a siker felé, megtudhatjuk, miért döntött az opera mellett, mit szeret benne, mi kell ahhoz, hogy valaki jó operaénekessé váljon, de többek közt még az is kiderül, hogy mentette meg egyszer sebesülten is Gertrúdot. Jöjjön hát egy igazán izgalmas interjú.

 

 

Miért pont opera? Mikor döntötted el, hogy operaénekes leszel?

Zenész családban nőttem fel. Édesapám karnagy és énektanár volt, édesanyám szintén éneket tanít. Amint elkezdtem iskolába járni, kaptam egy hegedűt is és beírattak a debreceni zeneiskolába. Egészen a diplomáig vittem a hegedűtokot magammal, de időközben már eldöntöttem, hogy operaénekes leszek. Rengeteget „lógtam” a színházban, sokat jártunk az Operaházba, édesapán egykori tanítványi közül sokan lettek művészek, zenészek, énekesek. Adott volt tehát a környezet, nem is igen alakulhatott volna másképp. Nagyjából 15 éves lehettem, amikor arról álmodoztam, hogy egyszer a színpadon állok majd és éneklek. Rengeteg operát hallgattam, nem voltam tipikus kamasz. Persze hallgattam mást is, a mai napig imádom például a Metallica-t, vagy a The Doors-t, de kamaszként teljesen az operára voltam ráállva. Meg is lett a hatása…

 

Azt írtad sűrű és kalandos út vezetett odáig, ahol most tartasz, mesélnél egy kicsit erről?

Türelemmel kellett kivárnom, míg elég idős lettem ahhoz, hogy elkezdhessek a hangommal foglalkozni. Egy férfi hanggal nem lehet olyan korán elkezdeni „dolgozni”, mint a Női hangokkal. Tudatos volt tehát a tervezés. Először főiskola és hegedű tanszak és csak utána jött a komoly munka, felkészülés a Zeneakadémiai felvételire. Miskolcon voltam főiskolás, nagy változás volt ez egy 18 éves kamasz számára. Rengeteg barátot, tapasztalatot, komoly zenei előképzettséget szereztem ott, amit az éneklésben a mai napig hasznosítani tudok. El kellett tartanom magam, ezért már főiskolásként kisegítettem zenekarokban, időnként tanítottam is. Rengeteg albérletet megjártam, időnként nélkülöznöm is kellett, de mindig láttam az alagút végét. Egyre többen erősítettek meg abban, hogy nekem énekelnem kell. Nem volt olyan buli, születésnap, vagy egyszerű péntek este, ahol ne kellett volna egy-egy áriát vagy nótát énekelnem. Az egész Tanári Kar tudta, hogy belőlem bizony sosem lesz hegedűművész, hanem operaénekes leszek. Ez a tudat mindig balzsamozta a lelkemet, mindig nyugalmat és magabiztosságot adott. Aztán elrepültek a főiskolás évek és ott álltam a Zeneakadémia kapujában. Sosem felejtem el azt a napot, amikor a felvételim volt. A Zeneakadémia Nagytermében kellett énekelnem, egy olyan Tanári Kar előtt, akiknek a lemezei otthon álltak sorban a polcon. Hatalmas megtiszteltetés volt. A felvételi sikerült és Marton Éva Művésznő vett fel magához. Kapkodtam a levegőt, egy világsztár tanítványénak lenni nem kis dolog, ráadásul az első tanítványának, ugyanis abban az évben kezdett el tanítani a Zeneakadémián. Fantasztikus volt, egy életre szóló útravalót kaptam Marton Évától és a Zeneakadémiától. Második évfolyamos koromban már felkértek az Operaházba is énekelni, rengeteg koncertem volt, hihetetlenül gyorsan beindult az élet körülöttem. Aztán sorban jöttek a lehetőségek, megfordultam a világ különböző pontjain, ez a szakma egyik szépsége. Rengeteg utazás, élmény, ismeretségek, tapasztalatok és persze zene. Jártam Amerikában, Kínában, Japánban és Európa szerte rengeteg országban.

 

Mi volt az első szereped? Milyen érzés visszagondolni erre?

Párhuzamosan énekeltem az Operaházban és a Debreceni Csokonai Színházban. Tulajdonképpen két szerep volt az „első”. Pár hét eltérés lehetett a két bemutató között. Budapesten Ránki György Pomádé király új ruhája című darabjában énekeltem az egyik „csodatakács” főszerepét, Debrecenben pedig a Bánk bán-ban Ottó szerepét alakítottam. Mindkettő hatalmas élmény volt, pályakezdőként pont testhezálló és hálás feladatok ezek. Szép idők voltak, rengeteg munkával, Zeneakadémiai vizsgákkal és sok próbával.

 

Mitől lesz valaki jó és sikeres operaénekes?

Nem tudok biztos receptet mondani. Sok dolognak kell egyszerre összejönni. Kitartás, szerencse, gyakorlás, és ami talán a legfontosabb, tudni kell mikor mit csinálunk. El kell tudni fogadni a segítő kezet is, nem szabad „nyűgösnek” lenni. Ha valami nem sikerül elsőre, nem olyan, mint ahogy elképzeltük, akkor sem lehet feladni és elkeseredni. Ez egy életen át tartó tanulás, egy soha véget nem érő fejlődési folyamat. Mindig tudni kell, hogy éppen hol tartunk és látni kell a közeli és távolabbi célokat is. Szerintem talán a kitartás a legfontosabb. Az adottságokat azért nem említem, mert az vagy van, vagy nincs. A hangon lehet dolgozni mindig, a muzikalitást, a nyelveket, a színészi játékot mindig lehet fejleszteni, de ehhez az kell, hogy fel tudjuk mérni, mikor min kell változtatni. Néha szabad elégedettnek is lenni, de „lenyugodni” és nem tovább kutatni, feszegetni a határainkat, azt sosem teheti meg egy jó énekes. Fontos, hogy igényes legyen az ember magával szemben. Ezt mindig meghálálja a közönség. Az is fontos, hogy a saját „utunkat” járjuk. Én sosem szerettem volna senkit sem „utánozni”, az akartam lenni, aki vagyok. Manapság nagyon sok énekes van a világban és az egyéniségekre nagyobb szükség van, mint valaha. Az nem elég, ha valaki „robot” módjára mindent leénekel és aztán lemegy a színpadról. Ezt otthon is megkaphatja az ember Cd-ről, 5.1 Dolbi hanghatásokkal… Az előadásmód, a prezentáció is nagyon fontos. Mindig mutatni, átadni kell az érzéseket, gondolatokat. Ha ez sikerül, akkor a közönség is elégedett és az énekes is.

 

Fontosnak tartod, hogy a fiatalok számára is elérhető legyen ez a műfaj. Szerinted mennyire fogékonyak rá? Hogyan lehetne még több fiatallal megkedveltetni?

A fiatalok fontosak és meg is lehet őket „fertőzni”. Tévhit, hogy az Opera egy idejétmúlt, poros műfaj. A darabok, amiket játszunk, adott esetben évszázadok óta sikerrel mennek a színházakban. Ez így is fog maradni. Az emberek alapvetően nem változnak. A problémák, örömforrások, a gondolataink ugyanazok, mint régen.  A színház és a zene pedig egy „élő” műfaj. Mozart operái ma is ugyanolyan aktuálisak a történeteket tekintve, mint az Ő idejében. Ha megtaláljuk a megfelelő hangot, formát, gondolatokat, ha ki tudjuk bontani a darabot és meg tudjuk mutatni az „aktualitását”, akkor minden korosztály megtalálja azt, ami őt érdekli, ami megfogja őt és elgondolkoztatja. Ez sokszor sikerül, sokszor pedig nem, de ugyanez van a filmeknél, Tv sorozatoknál is. Nem lehet mindig mindenkinek tetszeni. Ha valaki viszont egyszer ráérez az ízére, az garantáltan opera látogató lesz és az is marad. Fontos tehát, hogy ne érezzék úgy a fiatalok, hogy ez a műfaj nem nekik szól. Én például a „Komolyzene” kifejezést sem szeretem. Túlzottan távolságtartónak érzem. A zenét és az operát „előállítani” nagyon komoly munka, de élvezni, hallgatni önfeledten is lehet. Nyilván bizonyos darabokhoz kell egyfajta elmélyülés, ráhangolódás, de megint csak a filmes példámat tudom felhozni. Nem mindig van az embernek kedve Drámát nézni szombat este. Akkor pedig ott vannak a vígoperák, ha úgy tetszik a vígjátékok. Egy jó rendezéssel , jó énekesekkel, nagyon mulatságos estét lehet szerezni a közönségnek. Minden azon múlik, hogy mit akarunk megmutatni. Modern „köntösben”, mai gondolatmenettel, aktuális mondanivalóval nem lehet probléma a fiatalok számára az Opera megértése. Egyébként sokszor én magam sem hiszem el, de tényleg rengeteg fiatal ül a nézőtéren, szóval nem aggódom miattuk…

 

Milyen nehézségekkel jár egy operaénekes élete, és hogyan lendülsz ezeken túl? Mi ad erőt a nehéz napokon?

A legnagyobb „nehézség” az, hogy mindig „csőretöltve” kell állni. Minden este a maximumot kell nyújtani. A közönség megveszi a jegyet, eljön, hogy meghallgasson és megnézzen, nekem pedig ezért cserébe mindent meg kell tennem, hogy Ő elégedetten távozzon. Olyan ez, mint a sport. A sprintereknek csak egy lehetőségük van az olimpián. Eldörren a rajtpisztoly és onnantól kezdve rohanni kell. Ha valami nem úgy sikerül, akkor nincs lehetőség visszamenni és előröl kezdeni. A zene megy tovább, a darab megy tovább, nekünk pedig nincs időnk korrigálni. Nincs hangosítás, nincs „playback”, egyedül vagyunk. Senki nem tud segíteni, csak magunkra vagyunk utalva. Engem ez kifejezetten motivál, de sok esetben okozhat nehézségeket is. Szerencsés alkat vagyok, kifejezetten keresem azokat a dolgokat, amiken változtatni tudok. Ha véletlen valami nem úgy sikerül, ahogy elterveztem, nem török össze, hanem azon vagyok, hogy legközelebb jobb legyen. Egy egészséges magabiztosság nélkülözhetetlen. Figyelni kell az egészségünkre is. Télen például mikor sok a beteg ember körülöttem, inkább fel sem szállok egy villamosra, vagy a metróra. Fontos az is, hogy fizikailag formában legyünk. Nagyon sok kollégám rendszeresen sportol, mozog, hiszen a színpadon nem csak állunk, hanem rengeteget mozgunk is. „Szaladgálni”, a partnereket emelgetni, „ugrabugrálni” és közben még énekelni is, nem kis fizikai és mentális megterhelés. Én biciklizéssel és tornázással szoktam karbantartani magam. Premier, vagy előadás előtt azonban pihenni is kell. Az alvás fantasztikus dolgokra képes, nagyon pihenteti a hangot. Ja! És állandóan jéghideg italokat iszok, erre egyáltalán nem vagyok kényes szerencsére.

 

Mi a legjobb abban, hogy operaénekes vagy?

Azt hiszem az a legjobb benne, hogy nem is akarok semmi más lenni. Azt csinálom amit mindig is szerettem volna. Ez a legnagyobb ajándék.

 

Sok ember előtt lépsz fel. Sosem volt lámpalázad? Hogy lehet leküzdeni a lámpalázat?

Egész életemben emberek előtt léptem fel. Ha nem hegedűvel a kezemben, akkor egyszerűen kiálltam és órákon át vicceket meséltem. Nagyjából három éves lehettem, amikor a Balatonon a szüleim arra lettek figyelmesek, hogy vadidegem emberek állnak körül és fagyiért cserébe folyamatosan vicceket meséltem. Már ott eldőlt, hogy egyszer a színpadon fogok állni. Lámpalázam nincs, engem kifejezetten feldob és motivál, ha meg tudom mutatni ki vagyok és mit tudok, ha át tudok adni valamit. Ez eddig sosem volt probléma. Rengeteg rádió, televízió élő egyenes adásban is énekeltem. Sosem fordult meg a fejemben, hogy izgulnom kellene. Ez is alkat kérdése talán, de az is biztos, hogy csak úgy állok ki a színpadra, hogy tisztában vagyok a feladatommal. Ha tudjuk, hogy felkészültünk, mindent megtettünk, akkor az agyunk is automatikusan érzékeli azt. Ha valakinek sokáig problémája van a lámpalázzal és nem tudja megoldani, akkor nem leli örömét abban, amit csinál. Úgy pedig elég nehéz egy ilyen pályán mozogni…

 

Melyik a kedvenc szereped és miért?

Kedvenc szerepem talán a Varázsfuvolából Tamino. Sokszor, sok rendezésben énekeltem már. Mindig érdekesnek tartottam a darabot. A szabadkőműves szimbolizmus, ami a darabban megtalálható, nagyon szép és elgondolkodtató. A változásról, az útkeresésről szól, ha úgy tetszik, a felnőtté válásról. Jövőre is éneklem, úgyhogy mindig „megtaláljuk” egymást. Ez persze mindig változik, hiszen amit éppen éneklek, azt szintén megszeretem és a „magaménak” érzem. Máshogy nem is menne. Ha nem szeretném a szerepeimet, akkor nehéz lenne előadni őket.

 

4875850_30040f0c33a41828c803ef6fffdb9ba4_wm

 

Mi alapján döntesz, hogy mely darabokat vállalod el?

Természetesen a kor és a hangi adottságok a döntőek. Nyilván nem fogok olyan szerepet elvállalni, ami esetleg még korai nekem, vagy sosem lesz nekem való. Szerencsére eddig szinte mindig úgy alakult, hogy olyan szerepek találtak meg, amelyek nem okoztak különösebb fejtörést. Azt hiszem eddig két alkalommal kellett azt mondanom, hogy sajnos nem tudom elvállalni. A pályám elején vagyok, sok szereppel ráérek még. Nem szabad erőltetni a túl nagy falatokat.

 

Vannak olyan személyek, akikkel különösen szeretsz együtt előadni? Kik ők?

Rengeteg kedves kollégám van. Nem is tudom, hogy kiket lehetne kiemelni. Nem szívesen emelnék ki neveket, mert még a végén megsértődne az, akit kihagytam… ☺ Az olyan partnereket szeretem, akik „csapatban” gondolkodnak. Ha közösen akarunk egy darabot felépíteni, akkor mindnkinek más a hangulata, a teljesítménye. Ettől még magunkra is koncentrálunk, de a zene és a színház nekem csapatjáték. Ezt tanultam, majdnem mindig ezt is tapasztaltam. Az a jó kolléga, aki motiválja az embert. Ha valaki jól énekel, jól játszik mellettem, az az én teljesítményemet is „megdobja”. Remélem fordítva nem így van… ☺

 

Hol szeretsz a legjobban fellépni?

Szeretek új helyeken énekelni, új dolgokat kipróbálni. Ez mindig hely és közönség függő. Németországban például nagyon hálás és lelkes a közönség. Mikor  20 perces tapssal jutalmaznak egy bemutatót, akkor igencsak büszke az ember. Koncerteken is szeretek fellépni, de az igazi otthonom a színpad, tehát az Operaházak.

 

Milyen a jó közönség? Van különbség közönség és közönség között?

Minden este kicsit más. Természetesen ez sok mindentől függhet. Függ attól is, hogy milyen az idő, mennyire fáradt a közönség, hétvégén, vagy hétköznap van az előadás. Attól is függ, hogy milyen korosztály ül a nézőtéren. Szerencsére a közönség mindig értékeli, ha az ember megdolgozik a tapsért és a sikerért. Különböző országokban is eltérő a közönség vérmérséklete és a befogadóképesség, de ez tényleg sok mindentől függ. Énekeltem párszor kifejezetten gyerekeknek szánt előadásokban is. Na, ott aztán el tud szabadulni a „pokol”! A gyerekek nagyon jó közönség, ők a legőszintébbek és kifejezetten élvezik az előadásokat! Legutóbb „Mini Ringet” adtunk elő Németországban. Wagner hatalmas, négy operából álló, összesen 15 óra terjedelmű alkotását egy holland zeneszerző és egy holland rendezőnő 1,5 órába sűrítette bele! A gyerekek meg voltak őrülve a darabért, hatalmas siker volt. Izgalmas volt, látványos és a zenei részek is a zene is fantasztikusan lett kiválogatva. Azt hiszem közülük is rengetegen fognak később operába járni.

 

DieFledermaus-Alfred

 

Közösségi oldalakon is fent vagy, blogot is vezetsz, miért döntöttél úgy, hogy ezeken az oldalakon is megjelensz?

Igen, ez is fontos része egy ilyen pályának. Amikor manapság már tulajdonképpen bárki csinálhat honlapot, blogot, rajongói oldalt akár egy plüssfigurának is, amely azon kívül, hogy cuki a kinézete, nem sok egyéb teljesítményt tud felmutatni, akkor egy operaénekesnek is meg kell mutatnia mit is csinál valójában. Nekem már a kezdetekkor sokan javasolták, hogy jelenjek meg több olyan helyen is, ahol könnyen megtalálnak az emberek. Azt hiszem azok közé tartozom, akik egész hamar elkezdték ezt, az első honlapom is nagyon régen készült.  Ez is egyfajta „kapcsolattartás” a közönséggel. Sok visszajelzést kapok, az embereket érdekli ez a világ. Szeretik látni, hogyan alakul egy próbafolyamat, mikor melyik darabban, rendezésben, kosztümben van az ember. Ez az érdeklődés nagyon jól esik. Kapok gratulációkat, leveleket a világ minden pontjáról. Írtak már nekem az Usa-ból, Mexikóból, Japánból, ez tényleg megtisztelő érzés. A blogot nagy lendülettel kezdtem el írni, aztán időnként, mikor sok a dolgom és tele van a fejem, hajlamos vagyok kicsit elhanyagolni. Ha az elejéről olvassa az ember, kicsit „önéletrajz” szaga is van a dolognak. Még rengeteg sztori, emlék /legyen az a szakmámmal kapcsolatos, vagy éppen mással/ van a fejemben. Időnként írok bele…

 

Sok visszajelzést kapsz? Hogy viszonyulsz ezekhez?

Már a legelején megtanultam, hogy a visszajelzéssek nagyon fontosak. Főleg, ha olyanoktól jön, akiknek a véleménye fontos számunkra és „racionálisan” nézve is el lehet fogadni, amit mond. Én először meghallgatom az önálló véleményeket, majd ha valamit hiányolok, akkor rákérdezek. Lehet, hogy furcsának tűnik, de annak örülök a legjobban, ha olyan véleményt hallhatok, ami felhívja a figyelmem arra, hogy mit csinálhatok még jobban. Ezt nem minden énekes tudja vagy akarja hallani, elviselni, elfogadni. Sajnos sok ember képtelen elfogadni a kritikát. A kritika pedig egy negatív értelmezést kap, pedig a feladata a lehető legpozitívabb. Itt természetesen nem az újságban megjelent „Kritikákról” beszélek, az egy egészen más „műfaj”. Németországban a próbák után szokott lenni az úgynevezett „KRITIK”. Ilyenkor a rendező, a karmester, az asszisztens elmondja a szereplőknek, hogy mi volt jó és mi az, amin pedig változtatni kell. Itt szó sem lehet sértődésről, érzékenységről. Ez a munka része, meg kell oldani a feladatokat. Én magamtól is rákérdezek olyan dolgokra, amikben bizonytalan vagyok. Nekem sosem volt szükségem arra, hogy valaki pusztán jóindulatból, vagy kedvességből kizárólag a jó dolgokat mondja el. Bizonyos emberektől nem is akarok dicséreteket hallani, hanem rögtön arra kérdezek rá, hogy „Na, és mi volt az, ami nem tetszett?”

 

Van példaképed? Van, aki motivál?

Sokat köszönhetek Marton Évának, Tőle rengeteget tanultam, nagyon szeretem, mint Művészt és mint Embert. Az Ő pályája példaértékű. A szó klasszikus értelmében vett „Példaképen” egyébként nem igazán gondolkodtam. Ezen a pályán mindig lát és tanul valamit az ember. Mindig új kollégákkal, művészekkel találkozik. Ezekből a tapasztalatokból tudjuk összeszedni magunknak azok a dolgokat, amire szükségünk van és azokat is, amire esetleg egyáltalán nincs. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy X vagy Y az én nagy példaképem, mert az 1936-os akármilyen felvételen milyen szépen énekelte ezt, vagy azt. Sok énekes van akiket szeretek hallgatni és sok olyan is van, akiket kevésbé…

 

Külföldön is szoktál fellépni? Ha igen, hol jobb, itthon vagy más országokban? Van különbség az egyes országokban a műfaj fogadtatása között?

Két éve Németországban élek, itt éneklek a legtöbbet. Otthon is szoktam fellépni, bár mostanában az időbeosztásom nem engedte annyit, amennyit szerettem volna. Megyek haza a közeljövőben többször is énekelni, lemezfelvételre készülök, lesznek koncertjeim Otthon és Németországban is. Mióta Németországban vagyok rengeteg lehetőségem volt új szerepeket tanulni, nagyon sok emberrel ismerkedtem meg, új lehetőségek nyíltak meg előttem. Ez egy hatalmas ország, ahol nagyon szeretik a színházat, áldoznak rá, komolyan veszik. Már eddig is nagyon sokat tanultam, fejlődtem, a visszajelzések is ezt mutatják, tehát jól érzem itt magam. Abban azért bízom, hogy nem szakadok el még jobban az otthoni dolgoktól, mert szeretek otthon is énekelni. Ezt majd az idő eldönti…

 

 

Volt olyan előadás, mely különösen emlékezetes maradt számodra? Ha igen, melyik és miért?

Sok emlékezetes előadásom volt. Mindegyik valami másért. Egyszer azonban majdnem lezuhantam egy Bánk bán előadás közben egy magas emelvényről. Az én hibám volt, nem voltam elég körültekintő. Nagyobb baj is lehetett volna, ha nem vagyok valamennyire észnél. Kisebb-nagyobb zúzódásokkal úsztam meg. Tulajdonképpen kicsit le is estem és a lábam beszorult két vascső közé, de valahogy meg tudtam magam tartani. Kb. 20 másodperc múlva már át kellett szaladnom a színpad másik oldalára egy tőrrel a kezemben. Ezt az egészet szerencsére a közönségből senki nem láthatta, mert egy takarásban történt és addigra már lement a fény is rólam. Ez az a jelenet, amikor Bánk bán meg akarja ölni Gertrúd nénémet és én pedig a megmentésére sietek. Iszonyúan fájt mindenem, alig tudtam a lábamra állni, de az előadás nem állhatott le így „sebesülten” is megpróbáltam megmenteni Gertrúdot. Ilyesmi előfordul, veszélyes üzem a színház. Hetekig sajgott mindenem…

 

Mik a jövőbeli terveid?

Csinálni fogom úgy, ahogy eddig. Tanulok, figyelek, élek a lehetőségekkel. Egyre több jó ügynökséggel van kapcsolatom, kezdik megismerni a nevem Németországban is. Még nagyon az elején vagyok, de ha most visszagondolok arra, hogy olyan 10 évvel ezelőtt még valahol a miskolci Avason énekeltem az „O sole mio”-t egy szülinapi buliban, akkor kifejezetten elégedett vagyok. 

Köszönjük Pataky Dánielnek az interjút, és hogy egy ilyen izgalmas világba betekintést nyerhettünk általa.

 

Szerző:

*"a narancsnak nincs szíve" bárcsak narancs lehetnék*