Eső nélküli sivatag vagyok. Homokkal teli test, szívem az oázis. Talán nem több, puszta illúziónál. Elérhető semmi. Elérhetetlen minden. Szomjas vagyok, kiszáradt torkom segítségért kiállt. A perzselő nap táncol kifolyt véremen, kósza délibáb, semmi egyéb. Azt mondtad mennem kell, hát elindultam. Egy végtelen menetelés közt találtam önmagamra. Kikeletszínűre festettek, a szám kiszáradt a tanácstalanságtól. Nehéz széllel szemben vándorolni, de mindig hajt előre egy néma dac. Sosem lehet feladni. Mert a könnyelműség egyenlő a megadással. Az pedig mindig szánalmat szül. Én pedig nem akarom megadni magam az első nehézségnek. Nyalogatni a sebeket, ugyan mi értelme? Csak képmutatás és a gyengeség pajzsa. Senki nem akar egy padláson felejtett ócska báb lenni. A hallgatás biztonságot ad egy ideig, aztán ellened fordul. Ilyen közegben létezünk, így kell túlélni. Mert az alkalmazkodás nem mindig rossz. Ahogy a sivatag sem mindig száraz. Azért is küzdeni kell, hogy tevegelve élvezhesd a sivatag bájait. Sokszor fájt a lábam a rengeteg gyaloglástól, elzsibbadt a lelkem, a tüdőm.
Küzdeni, igen. Előre lépni, nem hátra. Hömpölyögni, nem megállni. A komfort zónából előbb vagy utóbb ki kell lépni, és bátrabbnak kell lenni, mint eddig bármikor. Meg kell erősödni, mert vizet csak így lehet találni. Még a sivatagban is. Még egy kiszáradt kútban is. Még önmagadban is. Annyi mindent túlél az ember, ami visszanézve nem több pillangószárny rebbenésnyi nehézségnél. Tizenkét évnyi mélyre temetett szenny. Bűzölgő szemét. Törött ásóval ásni, egészen beleizzadni. Segítség mindig lesz, ha ne vagy túl büszke megkeresni, majd elfogadni. A gödör alján számodra is van valamiféle kincs. Talán az idők megkoptatták és nem ragyog már annyira, de ha megtörlöd Aladin is lehetsz, s csodalámpád megoldást ad túlélésre. Addig lesz holnap, míg akarod, hogy legyen. A többi meg úgy is felesleges szájtépés.
Holunder
