Már megint itt vagyunk. Pontosabban ott, hogy nem tudom. A zavartság pánikot vet a szívemre. Egyre csak ismételgetem és toporgok. Nem is tudnék a szemedbe nézni úgy igazán. Ahhoz elhatározás kéne, ami valahol mélyen ott van. De az csak egy érzés, nem magvas életút.
Annyiszor megtárgyaltuk, és csak egyre jobban belegabalyodunk. Ilyenkor csak bámultam. Vártam, és most úgy érzem, túl sokszor bámultam azt az elcseszett, fűrészpor tapétás mennyezetet. Pedig csak válaszokat kerestem az életem megoldhatatlan kérdéseire. A végzetem ott volt a göcsörtök között, csak nem láttam tisztán merre vetül az árnyékuk. Pedig ott bújt meg.
Állítólag uralják a sorsunk, olyan messziről is. Akárcsak a festett csillagképek fölöttünk a terminálban.
Kerestük, figyeltünk, számoltunk. Vándorok voltunk, akik próbáltak hazajutni, de féltünk elindulástól. Láttad, az én csillagképem nyugat felé mutatott. A tiédet onnan nem is lehetett látni. Messzire kell eljutnod érte. Én inkább maradnék még egy kicsit. Nem, semmi gond, megvárlak. Tudom. Én is.
Ahogy elmentél, fel is reppent egy megrezzent jövő kép. Már tovább is suhant. Két szarka volt. Foltos szárnyukkal eltakarták a napot. Félelmetesen kattogó hanggal repültek a messzeségbe. Babonás vagyok.
Lehet, hogy nem is akarom látni a másik jövőmet, ami nélküled lehetne. Inkább megküzdök a fénnyel, elgörbítem, hogy ne is lássam azt, amit nem kéne. Tudom, megint csak a szavak. Hol az elhatározás? Itt a lelkemben, csak félek küzdeni egy álomért, mert valahol gyenge vagyok. Pedig erre vágytam, hogy ez az egy igazán valóra váljon.
Elég lesz ez… Ahogy látom magunkat a napsütésben a tengerpart a homokján ülni. Az óceán hideg hullámai nyaldossák a lábamat. Te csak nevetsz, amikor menekülök előlük.
Itt csak mi vagyunk…. És ez csupán egy emlék. Mennyi szép van még. Mennyi szép lesz még.
Ennek így kellett lennie.
Kiemelt kép: Pinterest.com
