“Sose bízz senkiben, még magadban sem”-tanácsolta apukám. Folyton eszembe jut ez a mondata, vészcsengőként szólal meg a fejemben, amint túlságos bízni kezdek valakiben. Aztán végül elbizonytalanodom, és egyre kevésbé gondolom úgy, hogy bíznom kellene.
Mi van, ha tényleg igaza van? Ha tényleg sosem szabadna senkiben sem megbízni? Mi a garancia, hogy nem hazudnak? Hogy nem vernek át? Hogy nem fognak fájdalmat okozni? Miért nem garanciálisak az emberi kapcsolatok? Miért nincs rájuk jótállás? Egyszerűen csak visszavinném a hibásakat, hogy sajnálom ez elromlott, javítani lehet? Ó, hogy nem, de kár. Akkor kicserélik? Hogy elfogyott? Válasszak mást? Persze, persze, jó lesz más is, de erre is van garancia, ugye? Azt mondja, 2 év? Igazán kedvező ajánlat, köszönöm, elviszem, ha nem válik be, legfeljebb visszahozom, mit veszíthetek. Önöknek is szép napot!
Miért nem így működik, mennyivel egyszerűbb lenne, mennyivel könnyebb lenne mindent megoldani. Mennyivel kevesebbet aggódnánk.
Persze, nem így van. Nincs garancia, hogy nem fognak bántani, hogy jól fog minden menni. senki nem ígért semmit, és senki nem is ígérhet semmit. Ha ígérne, hazudna, de mégis, hogy bízzak másban, ha még magamban sem merek. Hiszen hányszor áltatjuk, hitegetjük, csapjuk be saját magunkat? Hányszor vesszük fel azt a rohadt szemellenződ, hogy ne vegyük észre csak azért se, ami ott van az orrunk előtt, ami már kínjában ordít, hogy hé, hahó itt vagyok, mi meg csak azért sem veszünk tudomást róla, mert nem akarunk, mert fájna.
A fájdalomtól való félelem miatt még magunkat is átverjük…Talán mások is ezért teszik, hogy ne fájjon? Pedig be kellene látnunk, ha fájnia kell, fájni fog, nincs választás, legfeljebb a mikor függ tőlünk, de minél később, annál jobban fog fájni, ez az egy biztos.
Egyszer a Doktor House-ban hangzott el: „Ha nem tudod, hogyan kell hazudni, azt sem tudod, hogy mikor hazudnak neked.” Az az igazság, tudok hazudni, bár talán magamnak a legjobban. Az a baj, hogy a kislányos külsőmnek, ha magamra öltöm a legszebb mosolyom, mindent elhisznek. Én vagyok az a lány, akinek fesztiválokon sosem nézik meg a csomagját, csak megkérdezik, van-e nála tiltott tárgy vagy alkohol. Nincs, persze, hogy nincs. Elhiszik, persze el. Én vagyok az a lány, aki reflexből hazudott, ahányszor a barátait kellett menteni. Én vagyok az a lány, aki évekig tudott úgy hazudni, hogy maga is elhitte. Én vagyok az a lány, aki még magát is képes volt becsapni, nem egyszer.
Mennyi mindennel áltattam magam. Határozottan állítottam például, hogy sosem leszek szerelmes, már majdnem el is hittem. Hányszor mondtam, hogy ugyan már nekem nem jelent semmit, csak barátok vagyunk, közben meg majd belehaltam a barátággal pótolt szerelembe. A mai napig nyugtatom magam hazugságokkal, hogy nem, nem, úgy van, nem az, aminek látszik. Közben meg ordít a szemembe az igazság, de én csak a fejemet csóválom, jaj ne bolondozz már, és tovább megyek, csak még egy kicsit, csak egy kicsit, hadd hitegessem magam. Akkor nem fáj. Aztán persze fáj, ezerszer jobban, mint, ha már hagytam volna az elején, hogy fájjon. Mégis újra és újra eljátszom, mert néha könnyebb így.
Közben meg azt mondják, könnyű átlátni rajtam, minden az arcomra van írva. Nekik is igazuk van, akik ismernek, észreveszik az összes hazugságot, az összes kis füllentést. Az arcom folyton elárul. Viszont, akik nem ismernek úgy igazán, azoknak hazudhatok, bármiről, bármikor, és sosem fogják észrevenni, ha úgy csinálom, hogy még magam is elhiszem.
Bevallom, azt hiszem, az összes hazugságról tudok, amelyeket valaha nekem mondtak. Csak többnyire nem szóltam, nem akartam leleplezni senkit, aki fontos volt, mert akkor valami tönkrement volna köztünk. Mindig meg akartam menteni a kapcsolatokat, és mindig nagy árat fizettem ezért. Észreveszem, ha nekem hazudnak, a gesztusokból, a mimikából, a hanglejtésből, egyszerűen csak érzem. Aztán van, amikor inkább nem hiszem el. Van, amikor tovább építem a hazugságot. Ha már hazugság, legyen jól kitalálva, tökéletesre formázva. Rosszabbat nem is tehetnék, nem elég, hogy becsapnak, becsapom én is magam, hogy ne fájjon. Aztán persze fájni fog, mindig fájni fog.
Minden hazugság kiderül egyszer, még magunknak sem hazudhatunk örökké. Egyszer mindenki lelepleződik. Mi is. Az önámítás és az öncsalás sem tarthat örökké. Akkor fáj. Nagyon fáj. A kérdés, hogy kinek és mennyire. Meg tud-e bocsátani, és mi megtudunk-e. Magunknak megbocsátanánk?
