Más szelek fújnak…
Ami azt illeti, egészen szokatlan, göndör formájúak, és izgalmasan bizarr, mégis ismeretlen, meleg illatot hoznak magukkal. Régóta vágytam rájuk, de sosem gondoltam, hogy megismerem majd őket.
A változás fuvallatai burkolnak most fekete tollas szárnyaik alá, és így lettem én is egy sötét, erős angyal.
…ne félj, sosem bántanálak. De már azt sem engedem, hogy te bánts. Olyan sokáig vonszoltam magam után a vérző csonkokat, a megtört és halott álmok haldokló sóhajai mázolták az árnyakat a szemem alá a hajnali órákon. Aztán darabokra hulltam, könnyű tündérpor a kora nyári éjben.
Én voltam a Szfinx könnye.
Az utolsó kavics a bányató fenekén, amelyet ártatlan kisgyermek keze engedett útjára.
Szamóca egy születésnapi tortán, júniusban.
A villámcsapás utáni süket csend.
Két pulóver ölelésében csiholt szikra.
Kávézacc, hársillat, pillangó szárnyán a borvörös árnyalat.
Az ébredés előtti utolsó, édes álmod.
Változom, és ez jó. A nevetésem könnyebb, a körülöttem fodrozódó levegőn másként törik meg a fény… de néha csak rémülten ülök, és nem mozdulok. Újra láthatatlan vagyok.
Mi lesz, ha nem szerettek így? Ha azt gondoljátok, már nem ismertek… hiszen csak én vagyok. De már kevésbé hajlok meg a viharban, hogy megtanultam, a nem is kimondható, és csupán apróbb égzengés marad utána. Aztán csend.
Szelíd maradtam, de megkeményedtem. Könnyektől ragacsos sárból, álmatlan éjszakákból és halott, kiüresedett szavakból gyúrt össze újra egy égi kéz, majd lelökött a tetőről, hogy szabadon engedjen.
Félek, mégis tudom, hogy nincs hátraarc, mert ott már nem vár rám semmi.
Sötét őrangyal, makulátlan szívvel.
