Most egy nagyon különleges könyvajánlót hoztam nektek Jerry Spinelli Stargirl című könyvéről. Először úgy 14 éves koromban olvastam. Már akkor mély nyomot hagyott bennem, aztán tíz év után újra elolvastam, és az érzés még mindig változatlan. Habár ez inkább tiniknek szóló könyvként íródott, a mélysége elképesztő számomra. Mindenkinek ajánlom, aki egy kicsit elő akarja venni magából az idők során eltűnt különc kislányt/kisfiút, akit a mai társadalom átformált „normális” felnőtté.
„Lehetetlen ruhákat hord, a menzán a békésen abrakoló diákság legnagyobb megrökönyödésére se szó se beszéd felpattan, és gitárkíséret mellett dalolva táncra perdül, kedvenc háziállata egy patkány, amelyet mindenhová magával hurcol, Stargirlnek nevezi magát, pedig nem is ez a valódi neve, és mindennap azzal borzolja a kedélyeket, hogy az aznapi születésnapost ebéd közben az egész iskola szeme láttára dallal és zeneszóval felköszönti.”
A történetet Leo szemszögéből olvashatjuk, aki a többiekhez hasonlóan furának és különcnek tartja Stargirlt (rendes nevét nem árulom el), sőt, mindenki azt gondolja róla, hogy kamu, figyelemhajhász és csak azért viselkedik furán, hogy népszerű legyen. Mindez azonban hamar megváltozik, mert Leo kezd rájönni, hogy a lány nem fura, hanem inkább különleges. Amint elkezdi máshogy látni őt, Leo világa kinyílik.
Saját példányom.
„Stargirl a mai nap volt. És ő volt a holnap. Ő volt a kaktusz virágának halvány illata, az elsuhant bagoly rebbenő árnya. Nem tudtunk eligazodni rajta. Magunkban legszívesebben parafa táblára szegeztük volna, akár egy pillangót, de a tű áthatolt rajta, ő pedig tovalibbent.”
Azért fogott meg annyira ez a történet, mert Stargirl valóban egy különc és különleges lány, aki a társadalmi elvárások ellenére nem akart megfelelni senkinek. Őt nem érdekelte, hogy ki mit gondolt róla, csak mosolygott és mindenkit boldogsággal ragyogott körül. Megfogott, mert vágytam rá, hogy én is olyan legyek, mint ő. Azt gondolom, hogy aki elolvassa ezt a könyvet, rájön majd, hogy ez nem egy tipikus tini love-story, hanem egy nagyon mély és gyönyörű történet arról, hogy ne ítéljünk a borító alapján.
„Egy délelőtt hirtelen eleredt az eső a tornaórán. A tornatanár mindenkit beparancsolt. Útban a következő órára, kinéztek az ablakon. Stargirl még mindig kint volt az esőben. Táncolt.”
A történetet, ahogy már említettem, Leo meséli, aki idővel egyre közelebb kerül Stargirl-höz, és elkezdi megismerni. A borító hátoldalán azt is olvashatjuk, hogy a lány az iskolában nem örvend túl nagy népszerűségnek, sőt, mindenki ellenszenvét kivívja a különcségével, ami megnehezíti Leo dolgát, hiszen nagy a nyomás rajta; kiálljon Stargirl mellett, vagy beálljon a sorba?
Nos, ez csak akkor derül ki, ha elolvassátok a könyvet. Különleges, egyedi, más, mély, szentimentális, szomorú, mégis boldog történet, ami meg fogja érinteni a lelkét mindenkinek, aki valaha úgy érezte, más, mint a többiek. Aki pedig nem érzett így, annak talán kinyitja a lelkét egy kicsit.
(A könyvnek egyébként már született “folytatása” is, aminek a címe Love, Stargirl, amiben a lány a kalandjait írja le, miután az előző történet véget ér. Ha jól tudom, egyelőre csak angol verzióban érhető el.)
Kiemelt kép: https://2.bp.blogspot.com/
