“A könyvek egyedülálló, hordozható varázseszközök. Én rendszerint éppen hallgatok egyet, amikor a kocsiban ülök és akárhova megyek, mindig magammal viszek egyet. Az ember sose tudhatja, mikor van szüksége egy vészkijáratra: kilométeres sorban az autópálya-kapunál, azokban a tizenöt percekben, amelyeket valami unalmas egyetemi épület előcsarnokában tölt az ember, miközben az indexet aláíró tanárra vár (akivel éreztetni kell, hogy öngyilkosok leszünk, ha megbuktat), a repülőtér várócsarnokában, mosodában egy esős délutánon, és ami a legborzasztóbb, egy orvosi rendelőben, amikor késik a fickó, és fél órát kell várni, hogy jól megnyomorgassanak. Ilyenkor egy könyv életfontosságú.”
(Stephen King)
Ma, mikor beléptem a könyvtárba, a megszokott idősödő hölgy fogadott, kedves mosollyal az arcán. Nevemet már jól ismeri, megkérdezte miben segíthet, én meg mondtam, hogy Stephen King-et keresem. Azt mondta épp nem ér rá, de felpattant, odavezetett egy polchoz és már kereshettem is a megfelelő könyvet tőle. Szemezgettem, végül az Álomcsapdát választottam. Furcsa, tegnap a jelekről fejtettem ki a véleményem, hogy hiszek bennük, keresem őket meg hasonlók. Szóval hátralapoztam a könyvben és a szerzői jegyzetben azt olvastam, hogy “Sohasem voltam olyan hálás azért, hogy írhatok, mint amikor az Álomcsapdát írtam” meg, hogy kézzel írta a könyv első vázlatát és egyik este egy rövidzárlat miatt, gyertyafénynél írt és hogy ez olyan ritka alkalom és becsülni kell. Szóval ezek a sorok megnyugtattak valahogy ebben az ihlet vesztett állapotban. Egyszerűen jó volt olvasni, hogy ő is kínlódott már az írással, pedig ő aztán nagy koponya. Éreztem, ennek a könyvnek kellett a kezembe akadnia.
Miután kiválasztottam az Álomcsapdát, úgy gondoltam kell még valami, mert hát, egy könyv nem könyv mint az egy sör nem sör de az már más tészta, tehát elindultam az első soron.
Könyvtárunk nem túl nagy, szorosan állnak egymás mellett a polcok, mint egy labirintus, olyan az egész. Kis ablakokból alig szűrődik be fény, a parketta már töredezett, régi, rongyos szőnyeggel takargatják. Nagy fehér lapokra kiírva minden polc elején: SZÉPIRODALOM, TÖRTÉNELEM, PSZICHOLÓGIA stb. Pangott az egész, hisz ki jár ma könyvtárba… így mivel senki nem látott, kezemet óvatosan végighúztam a könyveken. Olyan érzés volt, mint kiskoromban valami csínyt elkövetni titokban. Aztán visszafelé is így tettem, majd olvasgattam az írók nevét, könyvcímeket, kivettem egyet, visszatettem, válogattam és egy polc végéhez érve, találtam egy szobát. Eddig még sose láttam, nem tudom, hogy került oda, de tele volt verseskötetekkel. Bementem leültem. A padlótól a plafonig értek a polcok a falakon, egymásnak feszültek a kötetek, Ady összestől kezdve Simon Mártonig. Leültem arra az árva, párnás székre és otthon éreztem magam. Felmásztam a polcon, hogy elérjem a legfelső könyvet (nem láttak és nem estem le), pakolgattam egymásra azokat, amik végül nem kellettek. Fülesemben szólt a zene és kizártam a külvilágot. Olvasgattam, elraktároztam számomra tetsző mondatokat, szavakat, címeket. Olyan volt, mint hetekig nem enni, aztán meg eléd teszenek egy terülj-terülj asztalkát.
Szeretem a könyvtárunkat. Szeretem a dohos szagot, a könyvek régi és új illatát. Szeretek benne elbújni. Szeretem, hogy ott termett az a sarok és hogy ma azt érezhettem, hogy csak nekem varázsolódott oda, hogy ihletet merítsek, hogy kikapcsoljon, hogy feltöltsön.
Végül hat könyvet vettem ki. Öt verseskötetet és az Álomcsapdát. A köteteket becsömöszöltem a táskámba, mert hát egyet se akartam már otthagyni. Stephen-t a kezembe fogtam és elindultam kifelé. Útközben nekiestem, majd bebotorkáltam az egyik boltba megvenni a kiszemelt kabátot. Fizetéskor az eladó megkért, hogy tegyem le a kosarat, én készségesen le is akartam tenni fél kézzel. A bekötött kezemmel, gondoltam Pókember vagyok, kemény vagyok, kibírom, de nem. Feljajdultam, mire a nő szaporán bocsánatot kért és megjegyezte:
– Egyik kezében a tudás (lást Stephen), másikban az erő! Igazi hős vagy!
Nofene, rájött, hogy én vagyok Pókember? Sebaj, fizettem és kiültem pihenésképp a parkba, míg a postán állt a sor. Olvasgattam tovább az Álomcsapdát, mire egy kislány, szemben, megkérdezte édesanyját:
– Anya, az a lány Bibliát olvas?
Felnéztem, igen, igen, rám gondolt. Hát… egyszer majd megtudja, hogy.. amit meg kell.
Végezetül elindultam a postára, hogy kikérjem a csomagom, mentek is az dolgok sorban, aztán megkértek, hogy írjak alá, én pedig Stephent szorongattam, hogy ott ne felejtsem és aláírtam, majdnem kettéfejelve az üveget, ami ugye fel van téve így elválasztónak. A postás néni csak annyit reagált, hogy óvatosan lelkem, óvatosan…
Szóval így telt a napom, kicsit bénáskodva, de hát ez a formám, lényeg, hogy már itthon ülök, örülök az esőnek, mert végre esik (igen, én imádom az esőst), és olvasom Stephen úr művét, meg szemezgetek a versek közül.
Zárásképp pedig:
Menjetek könyvtárba! De tényleg.
