STOP táblához érkeztem – amolyan második felvonás

STOP táblához érkeztem – amolyan második felvonás

„Futottam. Megállás nélkül. Napi húsz órában. „A”-ból „B”-be, fentről le, balról jobbra és mindezt fordítva. Azt hittem, hogy végtelen az erőm. Hogy mindig kitartok, hogy soha nem fáradok el, hogy a cipőm által számlált kilométerektől csak több leszek. Hogy folyamatosan csak fejlődhetek.
De rájöttem, hogy néha meg kell állni…
Rá kellett jönnöm, hogy mi értelme mindennek, és arra emlékezni, hogy mennyire jó dolog boldognak lenni..”

2014. március 12-én olvashattátok írásomat arról, hogy miért is kell néha megállnunk. Pihenni és fújni egyet. Körülnézni. Emlékeztetni magunkat a szépre és a jóra. Emlékezni a boldogságra. Újra látni, hallani és érezni. Szeretni és szeretve lenni. Néha  elfelejtjük, hogy mennyi szép és jó dolog vesz minket körül. Valljuk be… Néha elfelejtünk boldogok lenni ebben a rohanó Világban…

Újabb állomáshoz érkeztem. Hatalmas piros tábla ordított rám az út kellős közepén mikor már éreztem, hogy testem és lelkem is az utolsókat nyögi.
Nagy hibát követek el azzal, hogy majdnem a végkimerülésig hajszolom magam. Pedig ígéretet tettem, hogy minden STOP táblánál megállok és körbenézek a világban, hogy emlékeztessem magam arra, miért is csinálom ezt a mindennapi szürke robotot.
Igaz, megálltam, de már messziről látnom kellett volna a vészjósló jeleket. Szűkült az út, a cipőm is szakadni kezdet. Elfáradtam ezekben az eszeveszett kilométerekben.

Mindannyian részesei vagyunk ennek a hatalmas mókuskeréknek, amin megállás nélkül teperünk azért, nehogy lemaradjunk valahonnan. Menni kell, csinálni kell, hajtani kell. Nincs megállás, a meló vár, ezer a teendő és az idő szűkös.
Aztán jön egy nagy piros tábla óriási STOP felirattal és rájövünk, hogy igenis pihennünk kell.

Már majdnem elfelejtettem, hogy milyen szép is a reggel. Hogy milyen élvezni a kávé ízét és illatát, meg persze hosszasan kevergetni a cukrot az alján.
Szinte felidézni sem tudtam, hogy mikor ettem utoljára lassan, minden falatot megízlelve és az utolsó morzsát is élvezve.
Már arra sem emlékeztem, hogy milyen érzés mikor a szél, a Nap vagy akár az eső bőrömet éri és minden egyes sejtemet teljesen felfrissíti. Éreztem. Újra éreztem a nap melegét, a D-vitamin testembe épülését. Az igazi feltöltődést.
Rég nevettem ennyit. Ennyire őszintén és tiszta szívvel. Amikor csak jön és nem tudod abbahagyni, csak azt érzed, hogy már a hasad feszíti szét. Amikor az ember teljesen elveszíti józan eszét.
Jó volt sokszor kimondani és hallani az apró kedves szavakat, bókokat, melyeket akár minden nap mondhatnánk egymásnak, de ez a hatalmas zaj, ami körülöttünk van mindezt teljesen elnyomja.

Ahhoz, hogy mindezeket újra megtapasztaljam ismét nyakamba kellett vennem ezt a kicsi világot, és néhány napra el kellett szöknöm a kerék közeléből. De úgy néz ki, hogy én csak így tudok kikapcsolni. Nem mintha ez baj lenne. Mindenki másban találja meg a békét, mindenki mástól töltődik fel. Nekem idegen környezet, feladatoktól mentes mindennapok és némi vásárlás szükséges. Finom ételek, remek italok, barátok, nevetés és szeretet. Ez az én receptem. Eddig ez az, ami tökéletesen bevált. És amíg ez így marad, addig biztosan nem változtatok irányt.

kép: http://diamondbridge.hu/kenya-egyes-reszeire-ne-utazzanak-int-kulugyminisztarium/

kép: http://diamondbridge.hu/kenya-egyes-reszeire-ne-utazzanak-int-kulugyminisztarium/

Megálltam a STOP táblánál. Vettem egy mély levegőt, s mikor kifújtam azt, akkor a felhasznált levegővel együtt távozott belőlem minden méreg, fájdalom és rossz érzés, ami az elmúlt időszakban ért.
Itthon vagyok. És jó volt hazaérni. Most még érzem bőrömön a napfény melegét, tudok lassan és élvezettel enni. Nem engedem, hogy a zaj elnyomja a kedves szavakat és úgy érzem, jobban tudok szeretni mint valaha.

Megálltam, mert meg kellett állnom és most újra rendeződött a világom. Bekopogtatott a béke, a boldog pillanatok. Újra felvehetem fényesre tisztított futócipőm, majd újult erővel futhatok. Olyan tempóval haladok, amilyennel csak tudok. Mert én ilyen vagyok… De tudom azt is, hogy a következő táblánál megint megállok.

Szerző:

"Amikor 5 éves voltam, anya azt mondta a boldogság a kulcs egy szép élethez. 6 évesen, amikor iskolába mentem és megkérdezték, mi akarok lenni, ha nagy leszek, azt írtam: "boldog". Azt mondták, hogy rosszul értelmeztem a kérdést. Azt mondtam, rosszul értelmezték az életet." /John Lennon/