Kölyök még a hajnal.
Játszik, elbújik, majd meghal.
Rutin szült egy porbogarat az ágy alá,
Széllel mászkál, kacag.
Biztos pontja az árnyéka,
meg kétségesen meszes lábnyoma.
Mi vagyunk. Életek óta.
Cipő orrára száradt sár most a magány.
Lekaparhatjuk, de karma mindig bennünk marad.
Ázunk testnek nevezett oldatban,
mint jég az italban egy nyári estén.
Ing a szárítón, gallérja naptól sebzett.
Hányszor repült már gondolatban
le oda a pad rácsa alá,
beszívni a szürkeség pillanatát.
Gondolatban hányszor ugrott arról a teraszról le,
Hogy macskakövek szívják be
tetszhalott teste hamvait.
Elmenni képtelen vagy úgy mellettem,
hogy meg ne sértsd a csendet legmélyebben.
Írta: Giliga Dóra Anna Kiemelt kép: Pexels